Mi van, ha egy romantikus vígjátékból kimarad a romantika és a vígjáték nagy része?
A francia Gilles Legardinier a még franciául is „feel-good” hangulatúnak nevezett regények egyik legolvasottabb ottani szerzője, aki a reklámozottan „habkönnyű” kötetei mellett a népszerű kultúra más területein is aktív – dolgozott forgatásokon, mangákon, és script doctorként is. A magyarul Vendég a francia kastélyban címmel idén megjelent első rendezése szintén egy korábbi, 2012-es könyvének (Complètement cramé! – kb. Teljesen begolyózva) a saját átiraton alapuló adaptációja. Filmjében Legardinier poposan archetipikus felütéssel indít: Andrew Blake (John Malkovich), a nemrég megözvegyült angol visszautazik abba a kúriába, amelyben francia feleségével hajdanán egymásba szerettek. A sejtelmes előéletű Blake úgy érzi: a gyászfolyamatban szüksége van a kastélyban időt eltölteni, ám az őszies bretagne-i tájból neogót tornyaival, csúcsíveivel komoran és baljósan kiemelkedő épületben csak fortéllyal tud neki helyet szorítani a főzőtudományában elbizonytalanodott, katonás szakácsnő, Odile (Émilie Dequenne). Az ismét „fatális félreértésekkel” kezdődő kalandba keveredő Blake-et ugyan Odile szándékosan hűvös fogadtatásban részesíti, de az arisztokratikus díszletek között kimért távolságot tart egymástól a – műfajhoz illően – defektusos többi szereplő is. Ilyen az időből kizökkenten tengődő, búskomor nagyasszony, Nathalie (Fanny Ardant), a játékmackósan kedves és bumfordi kertész, Magnier (Philippe Bas), valamint a dacosan vadóc Manon (Eugénie Anselin) is, aki a takarításért felelne.
A Vendég a francia kastélyban leginkább a Hallmarkon futó tévéfilmeket idézi, csak míg a szülinapi köszöntőkártyáiról is ismert márka esetében a hollywoodi konvenciók aligha sérülnek, addig Legardinier forgatókönyve a – néha „szirupos giccsként” jellemzett – alapreceptből igyekezett valahogyan kizárni a legunalmasabb és legszükségtelenebb alkotóelemeket. Ez szerencsére részben sikerült is neki, viszont helyettesítésükre nem tudta olyan értékekkel megtölteni alkotását, amik növelték volna annak „beltartalmi értékét”. A rendezői munka amúgy is határozatlan, sajnos még a kliséket sem sikerült ötletesen alkalmazni, különösen szemléletes ez a – magyarul a címbe is beemelt – kastély vizuális mellőzöttségében, pedig ha valami, hát egy burzsoá francia rezidencia tudna magával ragadóan kinézni. Legardinier alighanem műve humorában bízott, ami nem is rossz, csak elégtelenül kevés, és – ami fájóbb tanulság – nem helyettesíti a dramaturgiát.
A rendező művészi koncepciójából kevés dolog egyértelmű, az azonban egészen biztos, hogy ízig-vérig zsánerdarabot álmodott a vászonra. Ugyanekkor a gyász mint történetindító motiváció már eredetileg is nehezebben összeegyeztethető a könnyed vígjátéki műfajjal. Talán a film adaptációs mivolta adhat választ Legardinier elcsúszására: a mozgalmas belső világok kifejezésére a regény még akkor is alkalmasabb lehet, mint a skatulyákkal dolgozó és képekkel fogalmazó műfaji film, ha éppenséggel ponyva. Az alkotás olykor nehézkes üteme és a színészi eszközválasztás látványos különbségei is betudhatók annak, hogy az író-rendező nem volt képes eléggé elszakadni alapanyagától. További nehézség az imént már érintett műfaji besorolás: pusztán a története alapján könnyű és megengedő volna dramedynek elkönyvelni az érdemi feszültséget kifejteni nem képes Vendég a francia kastélyban-t. Szereplői, jelenetei, hangulata viszont egyértelműen a romantikus, azaz a szerelmi vígjátékokat idézi – éppen csak szerelem nem található benne, így viszont szokatlan hiányérzetet okoz. (Ki hitte volna, hogy az oly sokszor szükségtelen szerelmi szálat egyszer hiányolni fogjuk?!)
Legardinier kifejezetten felkapott színészeket válogatott. Blake-ként John Malkovich egyértelműen a kizárólagos főszereplő, aki roppant termékeny művész, és bár Franciaországhoz sok szál fűzi, még így is ritkán hallhattuk franciául játszani. Alakításában egyre nagyobb teret nyer a komédiázás és az életművében már többször felvillantott szertelenség – erre azonban a mögé szoruló játszó társai érdemben nem reagálnak. Miközben Malkovich viszonylag függetlenül viszi a hátán a produkciót, a legjobb összhangot mégis Émilie Dequenne-nel találja meg. A fokozatosan elszemtelenedő Blake és Odile baráti évődése Mephisto, a macska miatt talán a film legbájosabb történetszála – hiába, egy perzsa macska még mindig nagy biztonságú választás mozgóképes tartalomhoz.
Dequenne-hez képest érezhetően súlytalanabb Fanny Ardant színészlegenda, akivel Malkovich pár éve már játszott együtt Michael Sturminger Casanova Variations-ében. A magyar nézőknek Carine Tardieu Fiatal szeretők című filmje lehet a legutóbbi emlékük Ardant-nal, amiben éppenséggel szintén a történet lényeges eleme egy vidéki házban élő hölgy, akit meglátogat egy külföldi férfi. Nathalie-ként Ardant egészen más hangulatot idéz meg, mint a többi szereplő. Ő az egyetlen, akinek Legardinier ha egy (mérsékelten) vicces jelenetet szánt; és képernyőideje nagy részében végig szoborszerű, eszményi marad mint a testet öltött, és személyiségjeggyé keményedett gyász, őrlődés és társtalanság. Játéka sokat segít azon, hogy a történetből – kiemelt szereplő mivolta ellenére részben mégis – kiírt karakterét valahogyan hozzákapcsolja az eseményekhez, de a forgatókönyvet azért nem képes kitéríteni a medréből.
A Vendég a francia kastélyban mindezektől függetlenül egy aranyos, a valóságtól nagyon távoli, néha kicsit „pihent”, de nézhető film. Furcsa elegy, amelynek viszonylagos hatástalanságát az okozza, hogy köztes állapotokban ragadt: romantikus, de nem úgy, vicces, de nem annyira, könnyű, de nem igazán. Lelkesedni nehéz érte, viszont van benne pár jó poén és egy cuki macska. Nem igazán kötelezi el magát semmi iránt, ezért nehéz elköteleződni iránta. Leginkább és összességeben: téttelen.
