A rendezőjéhez hasonlóan a Dogman is a Velencei Filmfesztivál egyik legmegosztóbb versenyzője volt. Nem véletlenül: ha rossz pillanatban talál meg, a Dogman kaotikus lázálomnak tűnik, míg jobb esetben didaktikus, de érzelmes megváltástörténetnek láthatjuk.
A 21. században a kutyáknak legalább akkora kultusza van, mint az ókori Egyiptomban a macskáknak. A kutya igazi családtagnak számít: vannak, akik együtt alszanak vele, mások egyenesen a gyerekeikként hivatkoznak rájuk. Fontos, meghatározó részei az életünknek: általuk bárki megtapasztalhatja a feltétel nélküli szeretet érzését, azt, hogy van, akire számíthat, és akiről gondoskodhat. A kutyák egyetlen hibája – mondja a Dogman főszereplője, Doug Munrow –, hogy megbíznak az emberekben. És ez is egy olyan nézet, amivel sokan egyet tudunk érteni: az állatok, az emberekkel ellentétben soha nem okoznak csalódást. Hiszen kit ne bántottak volna már meg mások? Sőt, ki ne ábrándult volna már ki úgy en bloc az emberiségből? Mindenki. De keveseknek volt erre olyan nyomós oka, mint Dougnak, illetve annak az ötéves francia kisfiúnak, akit egy ketrecbe zárt a saját családja, és akinek a története Luc Bessont inspirálta.
A Dogman Dougját egészen konkrétan az apja és a bigott bátyja száműzte egy kutyaviadalra éheztetett állatokkal teli kennelbe, míg az újra gyereket váró anyja elmenekült, hogy a születendő babájának megadhassa azt, amit Dougnak nem tudott. Ami azonban nyomorpornó is lehetett volna, az valójában csak a katalizátora egy megváltástörténetnek, melyet Doug a kutyáknak és a színjátszásnak köszönhet. Besson szerint ugyanis egy ilyen traumát csakis úgy élhet túl az ember, ha valahonnan (bárhonnan) szeretetet kap. Ezt jelentik Doug számára a kutyák, akik szó szerint a családjává váltak: egyfajta Maugliként nevelkedett a kennelben a négylábúak között, anyja eldugott női magazinjait olvasva. Később árvaházból árvaházba vetődött, felnőttként pedig egy kutyamenhelyen kezdett el dolgozni, miután viszont az intézetet bezárták, beköltözik az állatokkal együtt egy elhagyatott iskolába.
Mindezt egy pszichiáteri kihallgatás keretein belül, flashbackekben elmesélve ismerjük meg. Besson a nem túl világmegváltó filmnyelvi megoldását a pszichiáter, Evelyn karakterének adott háttértörténettel igyekszik egyensúlyozni. Az egyedülálló, bántalmazó exével küzdő anya szála azonban csak tessék-lássék módon szerepel a Dogmanben, az égvilágon semmit nem ad hozzá a történethez – ahogy sajnos Evelyn maga sem, aki végig megmarad a közvetítő szerepben, a néző egyfajta kivetüléseként.
Ilyen hányattatott sors nem marad észrevétlen: Dougból olyan felnőtt lett, akinek az égvilágon semmi vesztenivalója nincs. Ezzel korrelál a Dogman harsány kuszasága, valamint a nyitójelenete is. Hiszen úgy találkozunk először Douggal, hogy Marilyn Monroe-nak öltözve, fejvesztve menekül egy kutyákkal teli teherautóban. A férfi ugyanis életében két metamorfózison megy keresztül; először a ketrecben Dogmanné válva, aztán – egy lassabb folyamat során – akkor, mikor Salma Bailey nevű tanárnőjének köszönhetően beleszeret a színjátszásba és a drámába. Utóbbi akkor csúcsosodik ki, mikor – az iskolai színdarabok után, ahol lány és fiú szerepeket is vállalt – először lép egy drag show színpadára. És adja elő úgy Édith Piaf La foule-jét, hogy azt látván Marion Cotillard kezében megremeghet az Oscar-díja. Doug számára a drag show azt a menekülést jelenti a világból, amit anno anyja magazinjai a ketrecben. Itt Piaf vagy Marlene Dietrich szerepében végre értékesnek, ünneplésre érdemesnek érezheti magát: az emberektől is megkapja azt a szeretet, amire eddig csak a kutyáktól számíthatott.
Doug nem véletlenül pont ezeket a nőalakokat személyesíti meg: mindannyian híresen kemény életet éltek. Marilyn Monroe-nak és Édith Piafnak egyaránt nehéz gyerekkora volt, az anyjuk elhagyta őket, a menekvést a színjátszás és az éneklés jelentette nekik. Marlene Dietrich pedig konkrétan tolószékben játszotta utolsó filmjét (alkoholproblémái miatt combnyaktörést szenvedett), pont, mint ahogy Doug kényszerül létezni.
Az apja ugyanis gyerekkorában meglőtte, így állni és járni csak rövid ideig bír – amikor kiáll a mikrofon elé, az az ő személyes szuperhős-pillanata; a Dogman pedig Besson válasza a szuperhősdömpingre. Doug a kapitalista kizsákmányolás és a családon belüli erőszak bosszúállója lesz, egyfajta Batman-szerű védelmezője az elesetteknek, aki a kutyáival száll szembe a helyi gengszterekkel. Nem öli meg, csak megszorongatja őket a töküknél fogva – Batmannel ellentétben szó szerint. Miközben a Dogman a rendező Joker-reflexiója is úgy, ahogyan Todd Phillips tette ugyanezt a Taxisofőrrel. Ez azonban még annál is direktebb, harsányabb és kapkodóan szerteágazó vízió – amibe még egy robinhoodi kutya-heist is belefért –, ami annak tekintetében nem meglepő, hogy Bessont valójában sosem lehetett végtelen kifinomultsággal vádolni. Így a Dogman önéletrajz-aspektusa is hasonlóan didaktikus.
Besson ugyanis a 2019-es Anna után tért vissza az általa íróként is jegyzett Dogmannel, a két alkotás közt eltelt időben viszont meglehetősen kemény csapásokat szenvedett a reputációja. Sand Van Roy színésznő szexuális erőszakkal vádolta meg a direktort (több nő pedig zaklatással – ők nem emeltek vádat), Bessont azonban felmentették; idén júniusban legfőbb bírósági szinten is. Bár Besson végig tagadott, az ügy a francia #metoo legnagyobb horderejű esetévé dagadt. A rendezőt meghurcolták, pária lett, és már maga a tény, hogy a Velencei Filmfesztiválon mutatták be a filmjét Polanski és Woody Allen kettőse mellett, önmagában felhördülést keltett. Besson nyilván úgy érzi, mindez igazságtalanul történt vele, és pont úgy gondol magára, mint amilyennek Doug karakterét írta. Egy nagyon összetett személyiségnek, aki néha félelmetes, néha esendő, de nem ítélhetjük meg kategorikusan jónak vagy rossznak.
Besson szeretné visszanyerni a közönség kegyeit úgy, ahogy arra Doug és maga a Dogman is képes. Egyikük sem tökéletes, vannak hibáik, azonban szépen lassan megnyernek minket maguknak: Doug potenciális bűnözőből egy szerethető fiúvá válik a szemünkben, míg a film nyomorpornóból válik felemelő történetté. Azonban ez elsősorban nem Bessonnak, hanem a Dougot megformáló Caleb Landry Jonesnak köszönhető. Ő az, aki nyers, őszinte játékával főnixi figurává alakítja a karakterét. Miatta válik érzelmessé a Dogman, ugyanakkor a földhöz köti az elrugaszkodott, giccsesen lázálomszerű filmet.
