Alain Guiraudie rendező lassú tempóban, visszafogott humorral lamentál lelkiismeretről és vágyakozásról, míg egyszercsak az arcunkba nem tol egy gigantikus erekciót.
Quentin Dupieux mellett kétségtelenül Alain Guiraudie a kortárs francia mozi egyik legnagyobb edgelordja. Az ő keze közül kerülnek ki a francia középosztálynak készült kellemesen semmitmondó popcornfilmek antitézisei – gyilkosságot és tiltott erotikát, (Idegen a tónál) depressziót (Állva maradni), és morálisan megkérdőjelezhető, magányos karaktereket (Nobody’s Hero) helyez filmjei középpontjába. A szépíróként is elismert rendező legújabb filmje Cannes-ban debütált tavaly, megkérdőjelezhető értékrendjével fel is hívta magára a figyelmet. A Misericordia egyszerre hitchcocki pszichothriller, krimi és szatíra. Guiraudie pofátlanul feszegeti a határokat, rendezése magabiztosan és pofátlan bravúrral egyensúlyozik a különböző műfaji elemek között.
A film által felvázolt helyzet és a szereplők közötti érzelmi távolsági első látásra Pasolini Teorémáját idézi, de Guiraudie rafináltabb annál, hogy megelégedjen egy pastiche-szerű megoldással. A Misericordia a titokzatosnak tűnő Jérémie (Félix Kysyl) érkezésével indul, aki egykori főnöke, a falu pékjének temetésére tér vissza a francia hegyvidéken nyugvó kis faluba. Jelenléte biztonságot ad a férfi özvegyének, Martine-nak (Catherine Frot), de fel is forgatja a status quót: Martine fia, Vincent (Jean-Baptiste Durand) erős ellenszenvvel fogadja, a falu papja árgus szemekkel figyeli. Jérémie gyengéden bánik Martine-nal, együtt osztoznak a csendes gyászban, és úgy tűnik, valami egészen intim kezd el kialakulni köztük. Ezzel egyidőben Jérémie Vincent gyerekkori szobájából kilopózva fellapozza volt főnöke fényképalbumát, és az éj leple alatt vágyakozással simogatja a fecskében pózoló férfit. Mindenki nehezen kommunikál a másikkal, nincsenek igazán őszinte pillanatok, az elfojtott erotika tapintható, de az irányát nehéz megmondani. A naiv Martine saját fiaként kezeli Jérémie-t, ezt azonban vér szerinti fia nem nézi jó szemmel. Vincent felveti, amit mindannyian gondolunk: mit akar igazán Jérémie? Pénzt? Szexet? Mindkettőt?
A cselekmény első felében Jérémie érzelemmentes és kifürkészhetetlen arcát nézve nehéz eldönteni, hogy egy manipulátor-mesterrel vagy egy szeretetéhes szerencsétlennel van dolgunk, de ez hamar elfordul az utóbbi irányába, és elkezdődik a móka. Vincent eltűnik, elindul a találgatás és a nyomozás is – és mire azt hinnénk, hogy a gyanakvó pap igazságot tesz, a történet egész váratlan irányba fordul. Guiraudie filmjének ereje a forgatókönyv rafináltságában rejlik, mert szinte sosem az történik, amire számítunk, és hiába várjuk, hogy valaki feloldja a robbanékony szexuális feszültséget. Ezt remekül támogatják a rezzenéstelen arcú, mind ugyanolyan kulcsban játszó színészek: Félix Kysyl jelenléte egyszerre magnetikus és dögunalmas, ez a kettősség teszi izgalmassá Jérémie karakterét, a papot alakító Jacques Develay Isten alternatív helytartójaként saját morális kódrendszert épít, pozíciója ellenére légies könnyedséggel vétózza meg a normálisnak titulált társadalmi értékrendet.
Claire Mathon operatőr képein bizsergetővé válik a francia kisváros atmoszférája. Az egész közösségből a néző számára tulajdonképpen hat lakos és két rendőr látható, utóbbiak pedig a létező igencsak unortodox módszerekkel próbálnak a gyilkosság végére járni, ezzel pedig az egyébként is perverz humorú film legjobb pillanatait hozzák. A film nem ítélkezik, és a nézőt sem engedi ítélkezni – végül tehát együtt szurkolunk egy gyilkosnak, egy alkoholistának, és egy erkölcstelen papnak. Élvezet nézni, ahogy Guiraudie a legnagyobb empátiával bábuzik ezekkel az érzelmileg kiéhezett, indulatoktól fűtött, esetlen karakterekkel. Felajzott állapotban tartja őket, és sem nekik, sem a nézőknek nem adja meg a kielégülés felszabadító élményét.
Guiraudie írói erényeit dicséri a kivételesen jól eltalált cím is. A misericordia latin eredetű szó, a „miser" („nyomorúságos”, „szenvedő”) és „cordis" („szív”) szavak összetételéből született, tükörfordításban „szív a szenvedőkért”, vagyis irgalmasság, könyörület. Az irgalmasság pedig nem pusztán egy érzés, hanem egy cselekedet is – ha valaki irgalmat gyakorol, sok esetben megbocsát ahelyett, hogy ítélkezne. Guiraudie irgalmas a hőseivel, és mintha erre bíztatna minket, nézőket is. Filmje egyfajta antibuddhista megközelítése az emberi természetnek – vágyakba ragadni emberi és elkerülhetetlen, küzdeni ellene pedig lehet, de nem igazán érdemes. A Misericordia megnézése tehát erősen ajánlott, és moziteremben, gyarló embertársaink társaságában működik igazán.
