Guan Hu tavaly Un Certain Regard-díjjal kitüntetett filmje kikerüli az összes kátyút, amit az „állatos filmek” műfaja rejt, és a 35 mm-es nyersanyaghoz méltó filmet varázsol emberről és legjobb barátjáról.
Tág totálban kietlen sivatag. A tájat kék busz szeli át őrületes sebességgel. Az egyik dombról kutyák szaladnak át, majd a busz komikus hirtelenséggel felborul. Így érkezik vissza tíz év börtön után Lang (Eddie Peng) a Góbi-sivatag közepén álló kisvárosba, ami annyira elhagyatott, hogy több kóbor kutya lakja, mint ember. Az egykori cirkuszi kaszkadőr/helyi rocksztár Langot bizalmatlan tekintetek és az anno elkövetett gyilkosság miatti halálos fenyegetések fogadják; egyetlen otthoni rokona, apja a város szívszorítóan elhagyatott állatkertjében dolgozik. A karizmatikus, de szinte néma Lang jobb híján a sintérekhez csatlakozik, akik a kóbor ebek befogásán dolgoznak. Láthatóan gyűlöli az egészet, a gyilkosságért ült férfi képtelen befogni egyetlen kutyát is, sőt, sokszor inkább elengedi őket. Egy nap egy cingár, mégis veszélyesnek tűnő, különös fekete kutya felkelti Lang figyelmét. A nagy váltságdíj reményében el akarja kapni, de a veszettnek bélyegzett eb megharapja, így Lang kénytelen magánál tartani, hogy őt és önmagát is megfigyelje. Innen már nem nehéz kitalálni: a két számkivetett között mély szövetség alakul ki, amely mindkettőjük életét megváltoztatja.
A Fekete kutya egy igazi kutyás film, de nem a Marley meg én-vonalon, hanem inkább Kelly Reichardt Wendy és Lucyjának visszafogott, slow cinemás nyomdokain lépkedve, westernnel, akcióval, és nem kevés humorral keverve. Lang szülővárosában por és jégvihar váltogatja egymást, az itt ragadt mikrotársadalom pedig nemcsak az időjárásnak, hanem a kínai közigazgatás kénye-kedvének is a kiszolgáltatottja. A Fekete kutya ezáltal nemcsak két kívülálló különös barátságának a sztorija, hanem sokrétű szociológiai látlelet a 2000-es évek kíméletlen iparosításának hatásairól, és a 2008-as pekingi olimpia körüli fokozott várakozásról. A csernobili hangulatú város távol van Pekingtől (és mindentől, ami számít), s úgy tűnik, örökre is így marad, de aztán egyik percről a másikra kezd el lerombolódni és újraformálódni. A rendező Guan Hu maga is fordulópontként tekint a 2008-as olimpiára, és a film készítése során ez a jelenség is foglalkoztatta – a film szimbolikája egyértelmű, mégis annyira finoman jelenik meg, hogy átmehetett a kínai cenzúra szűrőjén.
Guan Hu „hatodik generációs” rendező, azaz azon kínai filmesek egyike, akik az 1990-es évek elején kezdték pályafutásukat, és filmjeik jellemzően társadalomkritikus hangvételűek. Guan Hu kortársaival való erős kapcsolatát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Lang szomszédját, a nagybácsi-karaktert Jia Zhang-ke rendező (Caught by the Tides, Csendélet/Still Lives) alakítja. De a film igazi sztárja a Langot alakító Eddie Peng, aki annyira természetes, hogy már amatőrnek hat a szó legjobb értelmében, pedig számos mainstream szerep van a háta mögött. A motorján Pink Floydra száguldozó Lang arcát sokat kell fürkészni, hiszen talán egy oldalnyi szövege van a két órás játékidő alatt. Guan Hu dialógusok helyett inkább képekkel mutatja meg hőse és a világ viszonyát, nagytotálokban, hosszú beállításokkal. A börtönből hazatért Lang ugyanolyan elveszett szülővárosában, mint maga a város a Góbi-sivatagban, olyan távol van tőle, mit a vidék az éppen zajló pekingi olimpiától. A filmnyelv redukál mindenféle expresszív elemet, a kamera annyira gazdaságosan bánik a közelikkel, mint főhőse a szavakkal – Lang kifejezéstelen arccal vonul végig a filmen, ami nemcsak hős és világ kapcsolatát írja le, de sajátos humort is kölcsönöz a filmnek.
Eddie Peng mellett a Fekete kutya állatokból álló szereplőgárdáját is érdemes megemlíteni, hiszen egy darab CGI-nyulat kivéve mind élő állatok dolgoztak azért, hogy ez a film olyan legyen, amilyen. Az egyik jelenetben Lang a motorján viszi haza a sérült kutyáját, a város határában a homokdűnék tele vannak kóbor ebekkel, így Lang végül a motorról leszállva, gyalog megy át köztük, a kutyák alig mozdulva nézik, a csend tapintható, íze, szaga van. Gao Weizhe operatőr hosszú beállítása egyszerre teremt fenyegetettséget és otthonos érzést: annyira intim, hogy alig hisszük el, hogy ezt egy kamera vette fel és nem csak elképzeltük. A filmbeli kutya-ember szövetség nélkülözi a pátoszt, és Guan tehetségét dicséri, hogy mégis egész váratlan pillanatokban nyúlunk a zsebkendőért. Fun fact: Eddie Peng a forgatást követően valóban örökbe fogadta filmbeli négylábú barátját – a filmet nézve az lett volna igazán meglepő, ha nem teszi.
Noha a 2000-es években játszódik, a Fekete kutya mégis időtlen és – kis pátosszal szólva – örökérvényű, részben az elképesztően gyönyörűen használt 35 mm-es nyersanyagnak köszönhetően, részben meg a kutya-ember toposz miatt. Guan Hu édesapjának és a mindig úton levőknek dedikálja a filmet – az otthontalanoknak, a kívülállóknak, a véletlenül bűnbe esőknek, akik örök magányra vannak ítélve, ezért hát kénytelenek önmaguk társává válni. A fekete kutya Lang testén kívül helyezett lelke: ahogy a kutyához, úgy önmagához is egyre közelebb kerül, míg végül teljesen más módon, de mindketten elérik a szabadságot. Valami ilyesmit vártunk volna Mundruczó Fehér Istenétől, végül késve, Kínából, de megjött.
