Az Áradás történetében nincs sok eredeti ötlet, de a megvalósítása annyira varázslatos, hogy szurkolunk neki egy Oscarért. Kalandfilmbe ültetett metafora a barátságról, az emberek sokféleségéről, s arról, hogy boldogulásunk csak azon múlik, hogy legyőzzük félelmeinket és a saját egónkat, s összefogjunk – mindez egyetlen ember nélkül, olyan állatszereplőkkel elmesélve, amelyek mindvégig megmaradnak annak, amik: állatoknak.
Az Áradás egy extrém körülmények között kivirágzó, egymással látszólag nem találó, fura figurák között szövődő barátság szépen keretezett meséje. Egy özönvíz erejű tavaszi áradás idején összeverődik egy ütött-kopott kis hajóban egy szokatlan társaság: egy fekete cica, egy zsemleszínű labrador, egy vízidisznó, egy gyűrűsfarkú maki és egy nagy fehér kígyászkeselyű. Közös céljuk a túlélés, és ebben előbb-utóbb egymás segítségére lesznek, a legerősebb önzést is legyőzi a bajtársiasság.
Az Áradás némafilm abban az értelemben, hogy az állatszereplők nem szólalnak meg semmilyen emberi nyelven – a lett-belga-francia koprodukciót nem szükséges leszinkronizálni vagy feliratozni –, csak nyávognak, ugatnak, morognak és vijjognak, valahogy mégis megértik egymást, ez az egyetemes, nyelvfüggetlen fogalmazásmód pedig üdítően hat a Disney-uralta, teledumált és teleénekelt, kétlábra emelkedett, ruhát viselő, emberként beszélő, antropomorf vagy újabban „valódira” trükközött, mainstream állatokkal párhuzamosan. Persze a Flow alkotói is megszemélyesítik stilizált állataikat, csak sokkal rafináltabban teszik ezt. Minden szereplőnek van egy fő, emberi jellemvonása – a cica magányos, a kutya kíváncsi és barátságos, a vízidisznó megfontolt és egykedvű kisöreg, a lemur kapzsi, önző, a madár meg valamiféle felsőbbrendű értelem és elegancia félelmetes hordozója, aki képes egy hajót is elkormányozni, ha szükséges –, mégis alapvetően mindvégig megmaradnak állatnak. Az alkotóknak mondhatni etológiai pontossággal sikerült lemodellezniük a macskák meg a kutyák mozgását és testbeszédét, jellegzetes viselkedésük tökéletes humorforrást biztosít, de ahogy a történet halad előre, úgy kapnak négylábú hőseink egyre több emberi vonást, és kezdenek emberi módon viselkedni egy-egy helyzetben – szerencsére e kettő hatása nem oltja ki egymást.
Ember nélküli, ember utáni világ ez: nem a miénk, hanem az állatoké. A természet buja erőre kapott, s talán ez az özönvíz is épp arra hivatott, hogy az ember utáni újjászületést garantálja – így suttog az Áradás környezetvédő üzenetet anélkül, hogy egy pillanatra is didaktikussá válna. Hogy a Föld melyik pontján zajlanak az események, az nem igazán derül ki: az erdő mérsékelt égövinek tűnik, ahol nem furcsa jelenség egy csapat csavargó kutya, a cica otthona is európai vagy észak-amerikai jellegű, de a maki Madagaszkáron őshonos, a kígyászkeselyű a szárazföldi Afrika lakója, a vízidisznó pedig dél-amerikai állat – a helyszín tehát ugyanolyan univerzális, mint a dorombolásokból, vakkantásokból és morgásokból összeálló állati nyelv: bárhol/mindenhol szép lenne ez az ember nélküli világ.
A környezet ábrázolása pedig a film talán legszebb része. A hihetetlenül kifejező állatszempárok hátterében részletesen és simogató gonddal kidolgozott táj áll, az erdő talajszintjét és az üres város épületeit egyaránt varázslatosan valószerű fény-árnyék játékok, tükröződések, precízen kivitelezett anyagok teszik fényképszerűvé, a koszos, mindent elnyelő, majd kitisztulva új életet biztosító víz ábrázolása pedig elképesztően hiteles, sokszor természetfilmbe illő. Mindehhez first person videojátékokéhoz hasonló „kameramozgás” társul: a „kamera” macskaperspektívával siklik az üldözők elől, drónként köröz a magasban, simán svenkel, daruzik – állandó mozgásban van: háborog a hullámmal, a felszín alá-fölé bukik a fuldoklóval, gyorsan vagy méltóságteljes nyugalommal sodor magával, mint a víz áramlása maga.
Az akkor 25 éves lett rendező nevére 2019-ben figyelt fel a világ: ekkor került az annecyi fesztivál válogatásába első egészestés, teljes mértékben szoftverrel generált animációs filmje, az Away, Zilbalodis egyszemélyes munkája (korábban készült rövidfilmjei nem kavartak túl nagy port a nemzetközi porondon). Az Áradás fényévekkel előbbre van az Awayhez képest, amelynek képi világa lényegesen primitívebb volt emennél, érezhetően sokat fejlődött az alkotói tudás és a felhasznált számítógépes technológia is az elmúlt öt évben. Az Áradás ősbemutatója Cannes-ban volt, egy hónappal később Annecyban is versenyzett – és elvitte a zsűri nagydíját, a legjobb zenéért járó díjat, a közönségdíjat és egy különdíjat is –, később ezt az alkotást nevezte Lettország a külföldi filmek Oscar-versenyébe. Jó döntés volt: az Áradás két kategóriában is Oscar-jelölt lett, miközben éppen a BAFTA-szavazók végső döntését várja. Ami pedig nézőként a legfontosabb: ezt a filmet érdemes moziban, gyerekekkel együtt megnézni.
