Hallatlanul alacsonyra helyezi a lécet az idei nyárelő első Nicolas Cage-filmje: az Amikor leszáll az éj olyasfajta posztapokaliptikus családi horror, mely minden egyes műfajelemével pimaszul kényelmes biztonsági játékot űz, de sekélyessége és arcpirító egyszerűsége ellenére sem lehet haragudni rá.
Ha eléggé figyelmesek vagyunk, Nicolas Cage egyre hullámzóbb – na jó, mondjuk ki: őrültebb – pályaívének mentén akár csiszolatlan gyémántokra is bukkanhatunk. Az Álmaid hőse például a tavalyi esztendő egyik legsikerültebb – és méltatlanul mostohán kezelt – amerikai filmje: ennyire szikrázó humorú, rétegzett, mégis sima vonalvezetésű társadalmi szatírát csak szökőévente egyszer láthat a közönség. (Mindez már csak azért is fontos fegyvertény, mert Kristoffer Borgli remekbe szabott rendezését leszámítva Cage tavaly csupa fröccsöntött fércműben bohóckodott.) Színészünk kockázatvállalási kedve azóta jócskán megcsappant: tavasszal egy sokkal népszerűbb műfajba, a posztapokaliptikus horrorok kiapadhatatlanul sokrétű univerzumába tett kirándulást.
Az Amikor leszáll az éj világpremierjére az idei SXSW filmfesztiválon került sor, majd áprilisban – limitáltan bár, de – a tengerentúli filmszínházakba is eljutott, a hazai forgalmazó pedig a nyárelőre időzítette. Hamar egyértelművé vált, hogy Benjamin Brewer (Bizalom / The Trust) kamarakörülmények között forgott, alacsony költségvetésű creature feature-je nem a mozikban, hanem a streamingszolgáltatók kínálatában találhatja meg a maga hálás közönségét. (Nem is világos, itthon hogyan, miért juthatott el a mozibemutatóig.) Elhamarkodott lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy az Amikor leszáll az éj a műfaj alsó fertályát reprezentáló, illékony tucathorror. Noha minden egyes zsánerelemével arcátlanul kényelmes biztonsági játékot űz, és – a posztapokaliptikus históriáktól joggal elvárható – épkézláb világmagyarázattal is adós marad, mégis roppant nehéz haragudni rá.
Pedig már az alapsztori is úgy fest, mintha az ezerszer megrabolt filmtörténeti közhelyek nagyenciklopédiájából ollózták volna össze. Évtizedekkel az emberi civilizáció rejtélyes összeomlása után járunk, s korosodó, de még mindig agilis főhősünk, Paul (Cage) egy eldugott vidéki farmon alakítja ki ideiglenes bázisát: kamaszkorú fiai, Joseph (Jaeden Martell) és Thomas (Maxwell Jenkins) segítségével igyekszik erődítményt varázsolni a roskatag házból, éjszakánként pedig még az idegen bolygóról érkezett, „fényérzékeny” (vagyis csak napszállta után támadó) fenevadak meg-megújuló ostromait is vissza kell verniük. Ez az eleve törékeny „idill” borul fel, amikor a szomszédos farmon önkénteskedő – és a szemrevaló helyi tinilánnyal kacérkodó – Thomas nem ér haza az esti pizsamaosztásra, ugyanis egy erdei hasadékba zuhan, ahol aztán a földönkívüli szörnyetegek csapdájába esik. Paul rögvest óvatlan csemetéje segítségére siet, ám ezzel csak olajat önt a tűzre: a családi triumvirátus egysége megbomlik, s az új helyzet csak elmélyíti a fivérek egyébként is egyre szenvedélyesebb viszályát.
Egymásnak ellentmondó törekvések feszítik szét e megnyerően rövid (csupán másfél órás) filmet: Brewer hol a posztapokaliptikus horror, hol a túlélőthriller, hol pedig a családi (melo)dráma regiszterén játszik, de sajnos minden fronton képzeletszegény megoldásokat ránt elő a kalapból. A The Last of Us, a The Walking Dead, a Hang nélkül és a From című horrorszéria motívumaiból összegyúrt cselekményvilág egyetlen elemében sem csillantja fel az eredetiség reményét (még a kétségkívül félelmetes küllemű szörnyeteg is úgy festenek, mintha az Alien-franchise-ból léptek volna át, jellegzetesen kattogó hangjuk pedig a TLOU „clickerjeire” emlékeztet), és ha mindez nem volna elég, a figyelmes nézőnek több logikai ellentmondás is szemet szúrhat. (Felettébb különös, hogy Thomas ideje nagy részében a közeli farm lakóinak segít, miközben e közösség mind technikai felszereltségében, mind pedig létszámában sokszorosan felülmúlja a főhősök háromfős – tettrekész, ám komoly erőforráshiánnyal küzdő – csapatát.)
Az eljövendő vég traumája – A posztapokaliptikus film vágyszerkezete
Jelen tanulmányban a trauma fogalmát vizsgálom, hogy utat találjak annak a magyarázatához, hogy a filmes apokaliptikus víziók miért jutnak jelentős piaci szerephez és figyelemhez a posztmillenáris filmkultúrában. A trauma elméleti beágyazottságának köszönhetően ez a vizsgálat elkerülhetetlenül a pszichoanalízis érvrendszerére támaszkodó értelmezést feltételez.
A cselekmény- és karakterépítés egységét amortizálja, hogy Brewer félúton „kirendezi a filmből” annak egyetlen sztárját: a fia segítségére siető Nicolas Cage súlyos sebeket szerez a gyilkos bestiákkal folytatott csatája során, így a játékidő tekintélyes hányadát ágyban, párnák közt alibizi végig. Mindez nem pusztán azért visszás, mert így Cage – és karaktere – méltatlan helyzetbe lavírozza magát (noha a fináléban – önfeláldozó apatigrisként – bebizonyítja, hogy mégiscsak ő „a helyi Joel Miller”, e hanyagul megrendezett, erőtlen slusszjelenet már kevesebbet ér, mint halottnak a beöntés). A korábbi protagonista háttérbe húzódásával ugyanis a kamaszfiúk viszálykodására helyeződik a hangsúly, s a posztapokaliptikus Káin és Ábel-sztori csupán kínos, gyermeteg évődést rejt magában, nyomokban sem hordozva azt a drámaiságot, amit (az egyébként kitűnően játszó) Cage réveteg tekintete ígért.
Az akciójelenetek ugyanakkor elsőrangúak: ütemezésük és koreográfiájuk kiváló, a vérszomjas monstrumokkal folytatott élethalálharc pedig olykor szemkápráztatóan kreatív megoldásokat szül. Brewer emellett a hangulatteremtés terén is jelesre vizsgázik: az ihletett éjszakai jelenetek, a fakó képi világ, az örökké mozgásban lévő karakterek vesszőfutását meghitten intimmé lényegítő kézikamerás felvételek kifejezetten üdítőek. Aki azonban ennél többre vágyik, az ne vesztegesse az idején, s inkább tallózzon tovább a posztapokaliptikus zsánerek végeérhetetlen kínálatában.
