Zavarba ejtő film a Longlegs. Egyszerre van meg benne a profin megkomponált, nagy elődöket idéző atmoszféra és a zsigeri nyomasztás igénye, egyúttal pedig a pszicho-thrillerek eszköztárát felszínesen, zavaros koncepciótlansággal egymásra hányó önparódia.

Oz Perkins munkássága nagyjából az A24 stúdió által fémjelzett és brandesített szerzői arthorror irányzat olcsó fénymásolata, amennyiben filmjeinek külső jegyeit és stiláris megoldásait tekintve kezét-lábát törve igyekszik, de nem sikerül megugrania az olyan komplex metaforákban gondolkodó, formatudatos rendezők műveit, mint Ari Aster, Robert Eggers vagy Jordan Peele. Perkins az általuk kitaposott tematikai ösvényen haladva ügyetlenül boncolgatja, de leginkább majmolja a túlvilági gonosz és a családi traumák kapcsolatát (The Blackcoat’s Daughter), vagy a gyerek-szülő viszony, a nemi szerepek és a nővé érés mesékben és népi folklórban tartósított borzalmát (Juliska és Jancsi / Gretel & Hansel). Ezzel szemben a Longlegs – szigorúan a formanyelv szintjén maradva – egy meglepően kompetens módon odatett, érettebb film, amiben Perkins részben levetkőzve szokásosan amatőrnek ható manírjait, nagyon is érzi a műfaj hatásmechanizmusát és a nézői elvárásokkal való játszadozás gyakorlatát. Nagy kár, hogy az összehordott thriller- és horrorpanelekből nem épül fel lényegében semmiféle mélyenszántó gondolat, az elliptikus szerkezet csak logikátlanságokat szül, a zsánerhatárokat pedig nemhogy kitágítani, megközelíteni sem nagyon sikerül.

A Longlegs a kapitalista termelés és társadalmi jólét zenitjén felgyülemlő erkölcsi hanyatlást, az önpusztító, nihilista, anarchiát szomjazó kilencvenes években játszódik és az annak közhangulatába remekül illeszkedő sorozatgyilkos-fétist hozza ismét játékba, olyan megidézett klasszikusokon keresztül, mint a Bárányok hallgatnak, a Hetedik és a Zodiákus, de az okkult, sátánista vonal végül mindezt zárójelbe teszi. A fiatal FBI-ügynök, Lee (Maika Monroe) a Longlegs néven működő, kertvárosi családokat évtizedek óta rejtélyes körülmények között lemészároló gyilkos után nyomoz, amely során fokozatosan csúszunk bele a természetfeletti borzalmakba és tárul fel a fiatal nő elfojtott gyerekkori traumája és az üggyel kapcsolatos személyes érintettsége. A film leginkább az első harmadában működik, ahogy a nyomozást követve Perkins kihagyásos narratív szerkezettel tartja folyamatos kétségek között a nézőt, és lebegteti mind a címszereplő pszichopata ránktelepedő, láthatatlan jelenlétét, mind Lee ködös múltjának és anyjával való elhidegült, gyötrelmes viszonyának baljós hangulatát. A film legnagyobb erénye a jó arányérzékkel felépített borzongató feszültség és az ebből előgomolygó hátborzongatóan rideg atmoszféra, amit viszont Perkins csak addig képes fenntartani, amíg nem fedi fel az egyébként túl hamar kijátszott ütőlapjait. A Hetedik fordulatát idéző csavarnak azonban nem ágyaz meg kellőképpen, így a sorozatgyilkos-elmébe történő bizarr pszichológiai mélyfúrás helyett egyszerűen csak kiüresíti a misztikumot.

Pedig Nicolas Cage elmebeteg, androgün sorozatgyilkosától egyszerre fog el a kényelmetlen viszketés és a kísérteties (uncanny) viszolygás, belépőjével a film nyitójelenete egyenesen karcolja a zsenialitás határát. Perkins mégis idő előtt mutatja meg az iszonyat tárgyát és rántja le a leplet Longlegs alakjáról, akit Cage innentől azzal a paródiába hajló, radikálisan excentrikus hévvel kelt életre, amit a színész „Cage rage”-ként elhíresült önreflexív védjegyeként más kontextusban nagyjából csak imádni lehet, itt viszont túl groteszk hatást kelt, ami pont a horror műfaji mechanizmusai ellen dolgozik. Pedig Cage számtalanszor bizonyította már, hogy adósságai rendezése után megengedheti magának és képes is visszafogottságukban nagyívű és rétegzett alakításokra (Disznó, Álmaid hőse). Ez a rá jellemző szakmai skizofrénia ugyanakkor megmutatkozik Perkins rendezésében és az általa jegyzett forgatókönyvben is.

A múltat felásó nyomozás – még ha a klasszikus elődök összes kliséjével is van kitámasztva – egyrészt jó ritmusban emeli a téteket, és remekül belevarrja a nézőt Maika Monroe végig szorongó, érzelmileg izolált és riadt nyomozójának bőrébe. Viszont a film információgazdálkodása egy ponton mégis öncélúvá válik, mivel a titkok feltárása nem igazán mélyíti el és árnyalja az amúgy is alulírt karakterviszonyokat, csupán a nézőt félrevezető írói egyszeregyként funkconál, értelmetlen fordulatokba haszolva a cselekményt. A rejtélydramaturgia és annak elkapkodott feloldása így pusztán egy lusta, minden innovációtól mentes, megúszós, hatásvadász szerkezeti eszközzé silányul Perkins kezében, semmint hogy a filmnek narratív mélységet adva kifejtené általa szokásos mániáit, mint a torzult anya-lánya kapcsolat traumákkal terhelt, elidegenedett természetét és a modern, nukleáris család kritikáját.

Ehelyett a tartalom teljes egészében a formának van alárendelve, így a Longlegs sokkal jobban működik stilisztikai bravúrként, mint koherens történetként, emiatt pedig csak külsőségeiben hordozza a poszt-horrorok összetettebb és kifinomultabb ábrázolásmódját, illetve a társadalmi szorongásokra (Tűnj el!, Mi), kétségbeejtően abszurd kortárs jelenségekre (Talk To Me, Barbár) és személyes válságokra (Örökség, Fehér éjszakák) reflektáló érzékenységüket. De ha a Longlegs előképeinek témagazdagságához is viszonyítjuk, Perkins filmje nem néz ténylegesen a borzalmak mögé, nincs olyasféle metaforikus jelentéstöbblete, mint a nőket csonkoló, voyeur férfitekintetek pszichológiája (Bárányok hallgatnak), a banális hétköznapokban fejét felütő vegytiszta, biblikus gonosz (Hetedik), vagy amikor az átlagembert nem a gyilkos, hanem maga a nyomozás bürokratikus tévútjai őrlik fel ideigileg (Zodiákus). A Longlegs bár tesz e téren pár tétova lépést a démoni megszállottság motívumán átszűrt mentális betegségek elvontabb, áttételes reprezentációja felé, de mindez erőtlen, kifejtetlen és átgondolatlan marad.

Perkins a végkifejletben teljesen el is engedi a sorozatgyilkos thrillerek kezét, és az általa preferált természetfeletti gonosz tematikáját viszi el egészen az érthetetlenségig. Ez az okkult alzsáner soha nem ment ki igazán a divatból (Late Night with the Devil), Perkins mégis képtelen az általa újrahasznosított pszicho-thriller és sátánista horror toposzait és hagyományait megdolgozni, a kortárs valóságunkra, félelmeinkre és ideológiai elveszettségünkre kényelmetlen pontossággal rátapintó relevanciával felruházva továbbgondolni és aktualizálni őket.

A Longlegs az ellentmondások filmje, megvan benne egy remekmű potenciálja, de félúton mégis elgáncsolja saját magát, és csökönyös ötlettelenséggel kitart a konvencionális narratív sémák kötöttpályáján. Sokkolónak szánt meglepetései, ellentmondásos casting-döntései ellenére egy nagyon is kiszámítható horror, ami fura módon egyszerre idegesítő epigon és zsigeri profizmussal kiszámított, hideglelős nyomasztás. Ilyen minőségében pedig végül is működőképes, bizarrul szórakoztató élmény.