A Pig előzetese, amelyben a véres, meggyötört arcú Nicolas Cage ellopott malaca nyomába szegődik, bosszúfilmet ígér, de az első nagyjátékfilmjét jegyző Michael Sarnoski valami egészen mással rukkol elő. Leszámolástörténet helyett súlyos traumafeldolgozást kapunk, a remélt akciójelenetek helyét pedig elragadó lírai betétek veszik át. Ezúttal Cage lesz az, aki a pofonokat kapja, hol ellenfelétől, hol pedig elhunyt feleségének szorongató hiányától – és ez utóbbi az, amelyiktől sokadszorra is a földre kerül.
Rob (Nicolas Cage) malacának társaságában éli csendes mindennapjait az oregoni vadonban. Az állat segítségével szarvasgomba után kutat, amelyet az őt heti rendszerességgel meglátogató nagyvárosi ficsúrnak, Amirnak (Alex Wolff) nyújt át néhány alapélelmiszerért cserébe. Amikor egyedül van, egy magnószalagot hallgat, amelyből egy női hang szól, azonban Rob csakhamar kikapcsolja. A rendező itt szembesít minket először azzal, hogy a főhős múltja valószínűleg nem traumamentes, és az önként vállalt száműzetésnek nyomós okai lehetnek. Sarnoski figyel arra, hogy óvatosan adagolja az újabb információmorzsákat, a cselekmény kiteljesedését pedig lassan folyó, meditatív képsorokkal késlelteti. Teszi mindezt úgy, hogy a tempó sosem válik vontatottá, a jelenetek egy percre sem veszítenek feszültségükből, sőt, a 92 perces alkotást szívesen néznénk még.
A remetelétet Rob malacának elrablása szakítja félbe, a férfi ekkor Amirral karöltve Portlandbe utazik, hogy megtalálja az elkövetőt. Kálváriájában szerencsére végül támogatja őt a kezdetben elkényeztetett kölyökként viselkedő Amir, aki a történet előrehaladtával egyre összetettebb karakterré fejlődik – bár ez az összes szereplőről elmondható lesz később. Az amerikai rendező a bosszúfilmet csakhamar kifordítja zsáneréből és szereplője céljául nem a leszámolást, hanem a keserű múlttal való szembenézést tűzi ki. A nagyváros utcáin bolyongó Cage a múltidézés elszenvedőjévé válik, a térbeli attribútumait az időbeliségért feláldozó település pedig Rob küzdelmeinek arénájává alakul át. Alvilági küzdőtér, a régi otthon eltűnése, a múltból felbukkanó régi ismerősök veszélyeztetik a főszereplő misszióját, Cage karakterét azonban csak pillanatokra sikerül kibillenteniük egyensúlyából.
Aki csak egy kicsit is ismeri Nicolas Cage filmográfiáját, az valószínűleg sok mindenre számít, csak olyan filmre nem, mint amilyen a Pig. A 2018-as Mandyben még láncfűrésszel állt bosszút meggyilkolt barátnőjéért, a Pigben az őrjöngő filmszerepeiről elhíresült Cage azonban egy másik, ,,Cage rage’’-mentes arcát mutatja meg. Visszafogott játékát a realizmusnak rendeli alá, még ha a körülötte levő városi miliő, illetve annak lakói egyáltalán nem is törekednek a valóságosság látszatát kelteni. Portland luxusétterme – amelyhez Rob ezer szállal kötődik –, illetve annak felső tízezerből kikerülő vendégei mind-mind a műviség jól megkonstruált termékei. A filmben ábrázolt mély társadalmi szakadékok korunk egyik égető problémájára figyelmeztetnek: a vadon és a nagyváros tartományai között erőteljes feszültség húzódik, Cage karaktere pedig hirtelen ezen két identitás találkozásának metszéspontjában találja magát.
A film egy adott pontján feltűnik Amir apja, Darius (Adam Arkin) is, aki befolyásos üzletemberként valóságos birodalmat épített ki a városon belül és kiterjedthálózatának köszönhetően a környék önkényurává lépett elő. A film ezen aspektusából akár egy kapitalizmus-kritika is kiolvasható, ahol Darius egyszemélyes cégóriásként lehetetleníti el a vidék kisvállalatainak gondtalan működését. Ezen a ponton könnyen eszünkbe juthat a 2019-es First Cow, amely több hasonlóságot is mutat Sarnoski alkotásával: mindkét film műfaji dekonstrukciós kísérlet (a First Cow a westerné, a Pig a bosszúfilmé), mindkét film középpontjában egy-egy olyan háziállat áll, amely nem csupán címszereplő, hanem fontos metafora is egyben (a tehén a kapitalista kisajátításé, a malac a feldolgozatlan gyászé), mindkét film egy erős barátság köré épül, illetve mindkét film fontos helyszínének bizonyulnak az oregoni erdők.
Sarnoski filmje megkérdőjelezi a bosszúfilmek kihagyhatatlan komponensének, a hős-antihős leszámolásnak a létjogosultságát. A szereplőknek elsősorban nem egymással, hanem saját magukkal kell megküzdeniük, a pofonok kiosztása helyett pedig azok néma elfogadására ösztönzi őket a rendező. A fel nem dolgozott gyász régóta szunnyadó vulkánként tör fel a karakterekből, az elengedés aktusának el nem sajátítása pedig csak további károkat okoz a szereplők életében. Rob csak akkor lesz képes szembenézni a magánnyal, amikor már utolsó kapaszkodójától is megfosztották. Terápiája tulajdonképpen még csak ekkor kezdődik.
