A brazil film egyik legjobb exportcikke, Walter Salles ezúttal országa múltjának egy szívszorongató epizódjával ríkatja meg azokat, akik a régimódi képek és a visszafogott, mégis intenzív színészi jelenlét hívei.
Rió, 1970 karácsonya. Rubens Paiva (Selton Mello) mérnök, egykori parlamenti képviselő látszólag tökéletes családi életet él öt gyermekével és feleségével, Eunice-szel (Fernanda Torres). A közeli tengerparton fürdőznek, minden pillanatot megörökítenek, a jövőt tervezgetik, barátaikkal bulizgatnak. A napsütötte családi idill mögött azonban ott bugyborékol a sötét politikai valóság hínárja: az országban 1964 óta katonai diktatúra van, a szélsőbalos forradalmárok folyamatosan különféle nagyköveteket rabolgatnak el, így mindennaposak az útlezárások, a vegzálások: bárkit behívhatnak elbeszélgetni az előző rendszerben eltöltött éveiről. Ez történik Rubensszel is, akit derült égből villámcsapásként elvisznek a rosszfiúk, utána pedig Eunice-t és az egyik nagylányt is. A nőket pár nap után kiengedik, az apát viszont hiába várják…
Merész forgatókönyvírói húzás, hogy a cselekmény egyik legfontosabb incidensét – hogy pontosan mi történt Rubensszel az őrsön – meg sem mutatják a nézőnek, csak az esemény utóéletével kell beérnünk. Merész, viszont tökéletesen érthető. A film protagonistája – az, akire az Én még itt vagyok cím is vonatozik – ugyanis Eunice, mindent az ő szemszögéből látunk és értelmezünk, és pont ez a hiánydramaturgia a film legfontosabb mozgatórugója. Nemcsak a férj hiányzik, hanem az információ is, hogy mi történhetett vele. Ezt a hiányt próbálja valahogy betölteni Eunice nemcsak azáltal, hogy egyben tartja népes családját, és nem hajlandó letargiába zuhanni, hanem azáltal is, hogy aktívan foglalkozik férje ügyével. Előbb a habeas corpus-kérvényt lobogtatva, utána pedig legalább egy halotti bizonyítványért esdekelve. Merthogy az egészben ez a legelkeserítőbb: a hatóságok nem kommunikálnak, nem vállalják fel tetteiket, nem tartoznak felelősséggel az állampolgár felé, mert nincs, aki behajtson rajtuk bármit is. Ilyen a diktatúra természetrajza. Eunice viszont nem adja fel, hiszen a bizonytalanság talán még a halál bizonyosságánál is kétségbeejtőbb. Ezt a bizonyosságot tagadja meg tőle a kormány dühítően hosszú ideig.
A film forgatókönyve, talán mondani sem kell, igaz történetből íródott (mint a két évvel ezelőtti, hasonló tematikájú Argentina, 1985). Ez egyébként akkor is érződik, ha nem figyelnénk különösebben a stáblistára, és nem tűnne fel, hogy az alkotás egy tényregény adaptációja, amit a család legkisebb fia, Marcelo Rubens Paiva írt: sokszor már-már izzadtságszagúan ragaszkodnak ahhoz, hogy olyan karakterek is helyet kapjanak a filmben, akiknek szinte semennyi dramaturgiai „haszna” nincs, nem viszik előre a történetet, de nem lehetett kihagyni őket a hitelesség miatt. Ugyanez a tényszerűséghez való ragaszkodás az, ami kissé cammogóssá teszi a film végét, pláne, hogy több vége is van. Nem mindig egyértelmű, hogy pontosan mikor lehetne lezárni ezt a szomorú történetet – de talán nem véletlen, hogy így van, mert az sem véletlen, hogy az ember annyira ragaszkodik olyan avíttas rítusokhoz, mint például a temetés. Valahogyan a dolgok természetes rendjéhez tartozik a végleges búcsú, és pont ez az elbúcsúzás lehetősége nélküli őrlődés az, ami a film alapélményét jelenti. Purgatórium, amiből a pokolra kerülés is megváltást jelenthet, hiszen legalább „tudsz egy dolgot”.
Amennyire innen meg lehet ezt ítélni, az Én még itt vagyok-ban felépített hangulat, a ruhák, zenék, díszletek tökéletesen idézik meg a korszakot – de ebben azért segített az is, hogy az igazi Paiva család is folyamatosan dokumentálta a saját életét mozgó- és állóképben. A család magántörténete ezáltal vizuálisan is közkinccsé válik, hogy a filmet ne csak a szöveg, hanem konkrét képek is hitelesítsék; az operatőri munka melegsége és naturalizmusa remekül ellenpontozza a harmóniában fogant, majd attól végérvényesen búcsúzni kényszerülő történetet. Salles rendezése kopottasnak, egyszerűnek tűnik, de nem csak arról van szó, hogy „régi sztorihoz régies filmnyelv dukál”, hanem nagyon bölcsen tudja, hogy most kicsit háttérbe kell vonulnia, hogy hagyja kibontakozni a színészeket.
És bizony hagyja, ráadásul mindjárt két „titkos” aduásza is van: anyáról és lányáról, a két Fernandáról van szó. A film főszereplője ugyebár az Eunice-t alakító Fernanda Torres, aki elképesztően nehéz színészi feladatot vállalt fel azzal, hogy az imént felvázolt purgatóriumi őrlődést megpróbálja megjeleníteni. Eunice nem tombolhat, nem roskadhat össze, hiszen a gyermekeket meg kell etetni. De nem is felejthet, nem is törődhet bele: életfeladatot kapott. Torresnél jobb választás valószínűleg nem kerülhetett volna erre a szerepre, tekintete a legmegátalkodottabbakból is képes empátiát kiváltani (épp ezért igazán nem lett volna szükség vonósokkal megtámogatni). Az igazi cselekmény az, ami az ő arcára van írva. Ez az igazi könyv, amiből és amiért készült a film: az arc, ami szavak nélkül mesél a legtöbbet. Általa transzcendál a film sima politikai vádiratból egy egész megalázott generáció portréjává.
Salles már-már filmtörténeti jellegű húzása pedig az, hogy előszedi Fernanda Montenegrót, Brazília nemzeti kincsét, az ottani Törőcsik Marit, és 95 évesen még egyszer kamera elé ülteti, így megidézi együtt készített remekművüket, az 1998-as Központi pályaudvart is, egyszersmind egy filmben szerepelteti az anya-lánya-színészóriás-duót: Montenegro ugyanis Torres édesanyja. És ha azt hittük, hogy Torres arca beszédes, hagyjuk magunkat menni Montenegro mindössze pár perces, néma jutalomjátékával, aki akkor kezdte filmszínészi pályáját, amikor a film cselekménye játszódik…
Bármilyen porosan és öregesen fogalmaz Salles (aki maga sem fiatal rendező már), és bármilyen kínosnak tűnik a rosszul értelmezett történelmi hűséghez való ragaszkodás, lehetetlen lesz nem örökre szívünkbe zárni Eunice-t és az őt megformáló Fernandákat. Most már az Oscar-szavazóknál a labda.
