A Nickel-fiúk a hagyományos ábrázolásmód sztereotípiáit meghaladva mesél az afroamerikai létélmény kiszolgáltatottságáról: RaMell Ross kísérleti filmeket idéző stílusban adaptálja Colson Whitehead Pulitzer-díjas regényét, hogy egyetemes kérdésként tárja fel a rasszizmus társadalmi tapasztalatát.
Elwood (Ethan Herisse) egy tehetséges, jó képességű fekete srác, aki Martin Luther King beszédein nevelkedett és ösztöndíjas egyetemi előkészítőbe jár. Élete azonban új fordulatot vesz, amikor elsőkézből tapasztalja meg a számára korábban ismeretlen, valódi afroamerikai sorshelyzetet: miközben autóstoppal igyekszik a távoli iskolába, egy ártalmatlannak tűnő fekete férfi veszi fel, hamarosan ugyanakkor rendőrök állítják meg őket és a járműről kiderül, hogy lopott. Így az ártatlan fiú hamarosan az amerikai Délen találja magát a Nickel Akadémia javítóintézetében. Itt ismerkedik meg a saját afroamerikai identitását egészen másképp megélő Turnerrel (Brandon Wilson), aki beavatja a reformiskola működésébe és elmagyarázza, hogy a szabadulás csak négyféleképpen lehetséges: ha leszolgálják az idejüket és kiöregszenek a rendszerből; ha a bíróság valamilyen csoda folytán felmenti őket az ítélet alól; ha meghalnak, illetve az intézmény dolgozói ölik meg őket; vagy ha sikerül megszökniük.
„Az igazságszolgáltatás klasszikus tévedése”
A Nickel Akadémia működését tekintve nem csupán egy hely – a teljes amerikai intézményrendszert képviseli. Az ország tele van hasonló létesítményekkel, ráadásul a film alapjául szolgáló eredeti regény megszületését is egy ilyen iskola valós példája inspirálta. A Nickel mintája tehát a társadalmi valóság modellezésére szolgál, az elnyomás eszközeinek különböző módszereit szemlélteti. Az itt nevelkedők megpróbáltatásai a fekete közösség mindenkori kihívásaival állíthatók párhuzamba: az intézményesített rasszizmust lehetővé tevő, részlehajló jogrenddel, a szegregációval, a saját kultúrájuk eltörlésével, a múlt traumáinak eltemetésével, az afroamerikai identitás és a fekete büszkeség megszüntetésével. Így A Nickel-fiúk története egyszerre idézi a feketék helyzetével foglalkozó filmek leggyakoribb konfliktustípusait és narratíváit.
Az Akadémia növendékeit elszakítják a családjuktól, megfosztják saját tulajdonaiktól, a kultúrájukat meghatározó művészetektől. Elwoodot hiába próbálja meglátogatni hosszú mérföldeket utazó nagymamája, a dolgozók különböző kifogásokkal küldik el az idős asszonyt, megtagadva a kötődés, a valahova tartozás gondolatát a fiútól. Továbbá míg az iskola fehér diákjai mindenféle javakat élvezhetnek, addig fekete társaik nemcsak el vannak szeparálva, hanem még a nekik járó ellátmányt, könyveket és egyéb tárgyakat is a saját zsebüket tömő vezetőség tagjai teszik pénzzé. Ez a fajta gettósítás és kiszolgáltatottság kerül előtérbe az olyan afroamerikai tapasztalatról szóló kortárs alkotásokban – mint a Szemet szemért, a Fekete vidék, a Hosszú lé, vagy a Veszélyes elemek –, melyek hagyományaik és kulturális örökségük ápolásában elfojtott közösségei gyakran lázadással és erőszakkal reagálnak a korlátozó társadalmi rendre. A hasonló próbálkozások azonban a Nickelben is csak a kiváltságos pozíciójukat féltő autoritások szigorú és mértéktelenül kegyetlen válaszreakcióit eredményezik.
A feszültségek feloldására tett kísérletek, az adaptálódás ugyanakkor gyakran éppen a „fehér törvényeknek” való megfeleléssel jár. Az egyéni kiemelkedés lehetőségét számos életrajzi film ünnepli a Selmától a Malcolm X-en és a Respecten át a Ray-ig, a ritka tehetséggel elnyert személyes sikerek ugyanakkor könnyen ébreszthetnek hamis álmokat és elérhetetlenné váló reményekkel kecsegtetik a felszabadulásra ácsingózó átlagembereket. Elwood áhítattal figyeli Martin Luther King televíziós beszédeit, lelkesen bízik a „fekete igazság” eljövetelében, de ezáltal olyan illúzióknak veti alá magát, melyeket éppen az elnyomó rendszer termel ki. Az idealista fiú realitásra eszmélését jól szemlélteti az a jelenet, mely során az életét kockáztatva rohan keresztül az úttesten, hogy találkozhasson ikonjával, mire közelebb érve kiderül, hogy csupán egy Dr. Kinget ábrázoló kartonfigurát látott messziről, amit egy új bolt megnyitásának az alkalmából tett ki a fehér tulaj.
Elwood csalódásainak sorozata pedig tovább folytatódik, amikor ráeszmél, hogy a Nickel valójában a modern rabszolgaság színtere. A fekete fiúk tanulmányi előmenetelét és a társadalomba való beilleszkedését segítő javítóintézet ingyen munkaerőként tekint diákjaira, akik szabadidejükben nevelőik házkörüli feladatait látják el, barkácsolnak, javításokat végeznek, kertészkednek. A rasszok közötti különbségek látszólagos áthidalására, az asszimilációra tett kísérletek nem a feketék egyenrangúvá emelésével járnak, mindössze a rendszer fenntartására irányulnak. Ahogy a fajok közötti kapcsolatot tematizáló filmek – mint többek között a Találd ki, ki jön vacsorára, A boldogság nyomában / The Pursuit of Happyness, A segítség, vagy A számolás joga – igyekeznek a másik erényeinek elismerésén keresztül érzékenyíteni, úgy kínálnak különböző kedvezményeket a Nickel dolgozói is a munkájukat jól végző tanulóknak: Elwood például egy forró napon megmártózhat főnöke medencéjében a kényszermunkát követően. A felek közötti viszony ugyanakkor továbbra is az alá-fölérendeltségen nyugszik. De akkor mégis miként lehetséges meghaladni a rasszizmust intézményesen elfogadtató állapotokat?
„Ez nem a harcról szól”
A Nickel Akadémia elsődleges célja elvenni a fekete növendékek kedvét az önmagukért való kiállástól. A tanulókkal szembeni kettős mércét jól érzékeltetik az olyan beállítások, melyek a földeken naphosszat gyümölcsöt szedő afroamerikai diákok életképeit állítják párhuzamba az örömittasan futballozó, kiváltságos fehér társaik helyzetével. A jogrendben rögzített és az íratlan igazságtalanságokon túl ugyanis az erkölcsi kizsákmányolás jelenti a társadalmi berendezkedés alapját. A mindennapi, bevett igazságtalanságokat a valóság olyan visszatérő általános életképei hangsúlyozzák, mint Elwood korábbi, tisztességes és elhanyagolt intézetbeli osztálytermének hasonló beállításokon megjelenő plafonja, melyet látva még a távolba révedő álmodozást is ellehetetleníti a keserű valóság. A filmben egymás mellé illesztett helyzetek montázsa új jelentésrétegekkel gazdagítja a társadalmi különbségeket érzékeltető megfigyeléseket: gyakran mindössze egy-egy kis mélységélességű közelkép fejezi ki a szereplők kimondatlan gondolatait.
A nézői asszociációkra támaszkodó költői formák között vannak, amelyek az adott pillanat megragadására törekszenek a tárgyi részletek és a környezeti textúrák – Terrence Malick filmjeinek vizuális stílusát idéző – kiemelésével, míg máskor a filmnyelv éppen az idő múlásának felgyorsításával hívja fel a figyelmet a társadalmi mozdulatlanságra. A Nickel-fiúk történetében nincsenek archetipikusan gonosz szereplők, áldozatszerepbe süppedő karakterek vagy a kíméletlenséget bemutató helyzetek: a kiközösítést sok más tényező mellett leginkább éppen az teszi lehetővé, hogy a diákok elfogadják és a túlélés érdekében együtt dolgoznak a rendszerrel. Az iskola felügyeleti ellenőrzésekor például a fekete tanulók szintén részesülnek a papíron nekik is kijáró ellátásban, tiszta ruhát és rendes ételt kapnak, pillanatnyi boldogságuk pedig azonnal feledteti velük szembeni általános zsarnokságot. A két szabadulni próbáló főszereplő ugyanakkor eltérően reagál a fennálló állapotokra: míg Elwood az igazságot jogi úton keresve próbál fellebbezni és saját eszközeit fordítani a rendszer ellen, addig Turner kevésbé idealista és bizakodó, már a rögzített társadalmi rend elfogadását is cinkosságnak tekinti az elnyomás fenntartásában.
A küzdelem hiábavalóságát példázza az az iskolák között rendezett ökölvívó mérkőzés is, amely során az iskola vezetője a meccs elvesztésére szólítja fel a Nickel Akadémia győzelemre esélyes fekete nevezettjét. A dolgozók ugyanis nagyösszegű fogadásokat kötnek a megbundázott harcra. A fiatal bokszoló ugyanakkor az összecsapás hevében elszámolja magát és előzetes szándéka ellenére megnyeri a viadalt, amivel a pillanatnyi büszkeség elnyerése és a remény képviselése helyett saját sírját ássa meg. A tényleges teljesítmény, akaraterő és kiállás fennkölt erényei olyannyira háttérbe szorulnak és eredménytelenné válnak, hogy a küzdelem alatt a közönséget pásztázó kamera szinte alig mutatja a valódi összecsapást, a beállítások végig a ring körüli szervezkedésre, összesúgásokra, a gazdát cserélő pénzkötegekre és a tudtuk ellenére társuk vesztéért szurkoló fekete diákokra fókuszálnak. Még a hirtelen lelkesedésében a levegőt püfölő Turner keze is jelzésértékűen vérezni kezd, ahogy a hamis bizakodással kecsegtető események résztvevőjévé, ezáltal a szervezett elnyomás bűnrészesévé válik. Hiszen pillanatnyi becsvágyó odaadása ellenére tudja, barátja számára a győzelem egyet jelent a halállal.
A történtek mindkét főhőst korábbi elveik újraértékelésére ösztönzik, mivel rádöbbennek, jelen körülmények között egyikük sem kerülheti el a közös sorsot, az eltörlést. Az önmagáért kiálló Elwood lázadási kísérletei fizikai fenyegetettséget szülnek, Turner visszahúzódása pedig saját énjének feladásához vezet. A fiúk karakterei ugyanannak a mindenkori afroamerikai identitásnak a két oldalát képviselik, személyes tapasztalataikból a teljes faji közösség hasadt azonosságtudata rajzolódik ki, ami a megadással járó betagozódás és a megsemmisülést hozó fellépés ambivalenciáiból fakad. A konfliktusok elsőkézből való megélését kiemelendő ráadásul a film végig a két fiú váltakozó szubjektív beállításaiból láttatja a történéseket. Így a nézők a főszereplők perspektíváját felvevő kamerán keresztül azonosulhatnak a bemutatott körülményekkel, egyaránt átélve Elwood és Turner álláspontját és az általuk megtestesített fekete létállapotot.
„Megszabadulni az elnyomástól”
A fiúk helyzetében akkor áll elő változás, amikor a szökés mellett döntenek az intézetből való szabadulás egyedüli lehetséges módjaként – kizárólag ez a megoldás képes felülírni a társadalmi kereteket jelképező Nickel Akadémia elnyomó szabályait. A film pedig ennek megfelelően a klasszikus ábrázolásmód hagyományaival is szakít: RaMell Ross rendezésének kísérleti formanyelve az identitásukat tudatosan alakító főszereplőkhöz hasonlóan írja felül a konvenciókat. Látványos szimbolikus megoldás például, hogy a hol az egyik, hol a másik főszereplő nézőpontját felvevő kamera kizárólag a karakterek közös álláspontra jutásakor mutatja egyszerre mindkettőjük arcát. A kettészakadt fekete identitás a szabadság kollektív gondolatára válik ismét egységessé, amit a felfele tekintő és ott a tükörben önmagukat meglátó fiúk felső gépállású felvétele tesz vizuálisan is felszabadítóvá. Hiszen az iskolán kívüli világ épp olyan korlátozó, mint az azt megtestesítő intézmény, így valójában nem a szökés jelenti a szabadságot, hanem a gondolkodásmód megváltozása, az azonosságtudat kiteljesedése.
A film példaértékű fikciós tapasztalatait pedig a cselekménytől független, inzertekként megjelenő archív betétek ágyazzák a hasonló történéseket gyakran a kollektív tudattalan mélyére eltemető amerikai történelembe. Ezáltal Elwood és Turner megpróbáltatásai a narratívát tekintve egy szintre kerülnek a korban párhuzamosan zajló olyan események jelentőségével, mint például az Apollo űrprogram kilövései. A jelenből visszatekintő történetszálban a szereplők ahhoz hasonlóan követik nyomon a Nickel udvarán elhantolt, meggyilkolt fiúk holttesteinek felszínre kerülését, ahogy a film tárja fel a múlt eltemetett traumáit. A fontos fordulatoknak ráadásul gyakran csupán az előzménye és a következménye kerül bemutatásra, így az elliptikus cselekményvezetés – a hatásaik alapján megítélt történelmi tanulságok mintájára – nem próbálja szubjektív, személyes benyomások és az érzelmekre ható részletek megmutatásával befolyásolni a nézők gondolkodását.
A Nickel-fiúk alkotói a hasonló témákat feldolgozó, gyakran szentimentális alkotásokkal ellentétben nem kínálnak prédikációként értelmezhető, eltúlzott magyarázatokat vagy örökérvényűnek szánt igazságokat. Colson Whitehead eredeti regényének szikár prózaisága és tárgyilagos, díszítetlen megfogalmazásmódja a képek erejére támaszkodó kaleidoszkópikus formavilág kézikamerás megoldásainak nyersességében köszön vissza, míg a rendkívül szöveghű adaptáció során az irodalmi mű elbeszélésmódjának önelfogadást kifejező technikái, az olvasó számára rejtve maradó narrátor személyével való játék a szubjektív képi világon keresztül képes érvényesülni a film médiumában. Az identitáskereséshez kapcsolódó afroamerikai tapasztalat ugyanakkor a társadalmi elvárásokon és előítéleteken való felülemelkedés elengedhetetlenségének kiemelése ellenére az autentikusság kényszerű feladásával jár. Elwood hiába próbálja lebontani az intézményes kereteket, a Nickelbeli traumáktól nem lehet megszabadulni, ezek feloldásához a karakterek önmagukkal való szembenézésre van szükség.
A főszereplő ugyanakkor felvett személyiségének biztonsága érdekében minél inkább elhatárolódna az őt kísértő múlttól, ahogy annak kollektív feldolgozás kapcsán sincs társadalmi előrelépés: a kortárs jelenetekben még mindig a Megbilincselteket (The Defiant Ones, 1958) sugározzák a televíziós csatornák, ugyan azt a rasszizmusellenes filmet két szökésben lévő – egy fekete és egy fehérbőrű – összebilincselt rabról, amit már a fiúk gyerekkorában is vetítettek. Pedig éppen a művészeteken, a kultúrán keresztül válnak formálhatóvá a különböző társadalmi és politikai berögződések. Elwood identitását és meggyőződéseit elsősorban szintén olvasmányai (kiemelten a Büszkeség és balítélet) egyetemes tanulságai alakítják. A Nickel-fiúk sajátos formanyelve ugyanakkor az új jelentéstartalmakat feltáró képzelettársítások mellett elidegenítővé is válik távolságtartó megoldásainak köszönhetően: a karakterek nemcsak elfojtásaik miatt képtelenek szembenézni saját énjükkel, hanem a szubjektív felvételmód is kizárólag a tükröződő felületeken keresztül, közvetetten teszi ezt lehetővé.
