A politikai csatározásokhoz nem mindig kellenek óriási csaták, lobogó zászlók, látványos tüntetések, néha elég csak úgy csendben maradni. Két csendes perc ugyanis olyan események láncolatát indíthatja el, amit érdemes filmre vinni, ráadásul magyarként különösen szívet melengető élmény A néma forradalom.
Lars Kraume a 2015-ben bemutatott Az állam Fritz Bauer ellen óta sem tágított igazán az ötvenes évek Németországától, ezúttal egy 1956-os történést vitt vászonra. Dietrich Gartska saját élményeit vetette papírra Das schweigende Klassenzimmer (A néma osztály) címmel 2006-ban. A film világpremiere két hónappal Gartska halála előtt, az idei Berlinálén volt. A férfi még láthatta az elkészült művet, amelyről úgy nyilatkozott, hogy hihetően és igazan adta át élményeit.
Gartska történetének gyújtópontját az ötvenes évek NDK-s közege és a már akkor is jelen levő fake news-gyár adja: két tizenéves srác Nyugat-Berlinbe átruccanva egy moziban értesül arról, hogy Budapesten kitört a forradalom. Míg a mai tinédzsereknek a szeméttároló mögötti cigizés a tiltott gyümölcs, addig a kelet-német béklyókban érettségire készülő diákoknak a közös RIAS, azaz a tiltott nyugati rádió hallgatása. A magyarokkal vállalt szolidaritásuk akkor manifesztálódik konkrét tetté, amikor a rádióban bejelentik Puskás Ferenc halálát, aki igazi hős és legenda volt akkor világszerte. A felháborodás és az együttérzés nem látványos huligánakcióban mutatkozik meg, hanem kettő perces néma csendben, amit másnap egy emberként vállalnak a történelemóra elején. A tanár természetesen üvöltéssel és toporzékolással díjazza az akciót, innentől kezdve pedig nagyon hamar országos botránnyá dagad az ügy.
A lényeg pedig ezután következik: a csoportdinamika bemutatása, illetve ezen viszonyok izgalmas változása a legfelsőbb körök nyomására. A vezetőség ugyanis senkinek sem hiszi el, hogy Puskás miatt tették – főleg úgy, hogy hamar kiderül, természetesen hamis volt a hír –, egyértelmű politikai demonstrációnak kiáltják ki a diákok tettét. A gépezet pedig beindul: a Stasit idéző módszerekkel zongorázzák végig a diákokon a zsarolás és a megfélemlítés rengeteg árnyalatát. A csoporton belüli erőviszonyok nagyon hamar változnak, nagyon hamar ott lesz a levegőben az árulás szaga is. A szereplők teljesen hihetően viselkednek, a film elgondolkodtat azon, vajon a néző mit tenne ugyanebben a helyzetben? Ez a rétege a filmnek kiemelkedően jól működik, a jól megidézett NDK-s hangulattal pedig kifejezetten jó az összkép.
Egy ideig még azt a bravúrt is meglépi, hogy viszonylag érdekfeszítően von bele egyre több szereplőt – például a diákok szüleit – anélkül, hogy túlzsúfolt legyen a film. Ez egészen addig, amíg nem kezd túlzó lenni a motivációk szájbarágós alátámasztása, és a mellékszálak fölösleges halmozása. A fellobbanó, majd nyom nélkül eltűnő szerelmi háromszögről szinte ordít, hogy csak a két főszereplő összeugrasztása miatt van benne, ahogy a szülői generációt beleszövő csavar is kínosan erőltetett. Az pedig végképp nem világos, hogy egy csendes tiltakozással foglalkozó drámában miért érezte a rendező a fontosságát annak, hogy mindenképpen eldördüljön benne legalább egy puska teljesen felesleges eseményként. Olyan, mintha Kraume megijedt volna, hogy egy ilyen történet önmagában nem tud izgalmas maradni, hacsak nincsen benne múltból előrántott csúnya titok, szerelem és fegyverropogás.
Pedig bőven az lett volna, így viszont egy jól induló, kedves, de a fölösleges tuningolással középszerű történelemóra lett egy rendszer kíméletlenségéről és egy csapat bátor fiatal helytállásáról. Azt viszont nehéz elvitatni tőle, hogy témájában igen közel tud kerülni a magyar nézők szívéhez, hiszen a film több pontján újságok, képkockák és elhaló rádióüzenetek mesélnek az októberi hősökről és Nagy Imréről. Azt pedig, ahogy egy csapatnyi német fiatal egy emberként kötelezi el magát Puskás mellett, hatásvadászat nélkül és gyönyörűen adja át a film.
