Barry Jenkinst a Holdfény után sem csábította el a siker vagy Hollywood, de az Oscart érő remeklést sem sikerült megismételnie.
A 2016-os Oscar-gála akkor is Damien Chazelle-ről és Barry Jenkinsről szólt volna, ha nem ejtik meg a díjkiosztó történetének legkínosabb bakiját, és nem hirdetik ki tévedésből Kaliforniai álmot a Holdfény helyett a nyertesnek. Róluk szólt volna, mert a népszerűségéből egyre csak vesztő Oscar helyett az volt igazán fontos, hogy színre lépett két eredeti hangú rendező, akik ráadásul az amerikai film két főáramát igyekeznek új mederbe terelni. Chazelle a hollywoodi zsánerekkel zsonglőrködik, és a régi hagyományok előtt tiszteleg, Jenkins viszont az európai és a távol-keleti filmművészet felől közelít a függetlenfilmezéshez. Egyikük az Alkony sugárútra és a Kínai negyedre esküszik, a másiknak Wong Kar-Wai és Claire Denis a mestere. Chazelle a táncra perdülő hosszú beállítások és a metronómra vágott bravúrmontázsok szakembere lett, Jenkins pedig a költőivé emelt realizmusé, az érzékivé fokozott közelképeké. Chazelle a túláradó szenvedélyek moziját forgatja újra meg újra, Jenkins a visszafojtott, magunkba polcolt érzelmekét – egységesen magas színvonalon.
Karrierjük az ominózus Oscar-gála után is hasonlóan, vagyis enyhe csalódással folytatódott: Az első ember és a Ha a Beale utca mesélni tudna az idei Oscaron csak a technikai vigaszdíjakra kapott jelölést (Jenkinsnek azért akadt egy legjobb adaptált forgatókönyv nomináció). És ez nem írható kizárólag a Holdra szállás körüli álpatrióta zászlóbotrány számlájára. Chazelle okosan lépett tovább, és egy középköltségvetésű, kifejezetten realista látványfilmmel folytatta a pályáját, de a zárkózott, befelé élő Neil Armstrong portréját nem tudta megfejteni – a közönség pedig nem fogadta el tőle, hogy egy túlságosan rideg Jenkins-filmet rendezett.
Jenkinst sem csábították el a lehetőségek, meg az amerikai piacot lassan teljesen leuraló Disney, mint fekete pályatársait, ahol Ava DuVernay az Időcsavart, Ryan Coogler a Fekete párducot rendezte. Nem váltott se témát, se stílust, továbbra is független filmeket forgat, méghozzá az ún. afrikai-amerikai tapasztalatról és most épp egy ünnepelt afrikai-amerikai író, James Baldwin magyarul is megjelent regényéből. Amely a fekete filmezés és az intézményesített rasszizmus hőskorába, a hetvenes évekbe repít vissza, amikor két szerelmes életét csírájában fojtja el egy előítéletes rendőr, aki ráken a férfire egy nemi erőszakba torkolló támadást, a nő pedig ottmarad terhesen, és a családja segítségével próbálja kiszabadítani az igazságtalanul bebörtönzött férfit.
A Ha a Beale utca mesélni tudna a Holdfény ikerfilmje, és nem csak azért, mert ugyanabból a kreatív alkotói felpezsgésből született 2013 nyarán – egy kéthónapos európai elvonuláson –, mint Jenkins Oscar-díjas remeke. Hanem azért is, mert kiegészíti, teljessé teszi a szerző univerzumát: ha a Holdfény Jenkins hangsúlyosan férfifilmje, a Beale utca… a női, amely nem lineárisan halad előre, mint a Holdfény felnövés-sagája, hanem visszaemlékezésekből bomlik ki, és a fokozatos, küzdelmes érzelmi kinyílás helyett a fizikai bezártság élményéről mesél.
A Beale utca… akkor igazán jó, amikor igazi Jenkins-filmként viselkedik. Amikor a rendező amerikai filmhez képest szokatlanul hosszan tartja ki az intim pillanatokat, és megvárja, míg ezekben a kitárulkozásban lefoszlik az emberekről a maszkjuk. Az az álca, melynek megrepedése a Holdfény fináléjában olyan emlékezetes összeomlást és katarzist eredményezett. Itt a főhős börtönből szabadult barátja esik át ezen a folyamaton, ahogy a kezdeti baráti csevejt átütik a lefojtott traumák, és anélkül érezzük meg, milyen pusztító lehet a börtönélet, hogy végighallgatnánk a konkrét börtönsztorikat, miközben Jenkins 12 perces (!), lassan ólálkodó hosszúsnittben filmezi őket.
A rendező bevallott célja az volt, hogy a híresen politikus író dühét egy lírai szerelmesfilmben fogalmazza meg. Hogy a rendszerszintű igazságtalanságok mellé odarajzolja azt a szeretetet és azokat a családi kötelékeket, amik nélkül nem lehetett volna túlélni a megaláztatásokat. A film egyensúlya mégis megbillen, mert Jenkins túlesztétizálja a Baele utcát, amely protesztfilmként meglehetősen egyoldalú. Egyoldalú a dühe, a felháborodása a feketéket érő jogsérelmek miatt, akiket gonosz arcú, rasszista kopók zaklatnak, akiknek nincs pénzük megfelelő jogi védelemre, és még lakást se adnak ki nekik, mert feketék. A történetnek kétségkívül megvan a maga igazsága, de Baldwin dühe nélkül, amely Jenkins érzelmes adaptációjából elpárolog, csak a közhelyszótár marad az intézményesített rasszizmusról, amit száz meg száz filmben láttunk már – ennél okosabban, érzékletesebben kifejtve.
A történet sovány, és az a kevés is lassan csorog, amit csak részben ellensúlyoznak a színészekből előbányászott, érzékeny pillanatok. Azok, amelyekben Jenkins a feketék magánéleti küzdelmeiben képes érzékeltetni a rájuk nehezedő sorscsapásokat. Amikor még egy terhesség is olyan küzdelmes, mint Muhammad Alival bokszolni, aki a méhen belül visz be olyan erős csapásokat, hogy a hősnőnk kizökken a napi rutinból, leejti a tojást, felborítja kávét, és majdnem összeesik munkában. Vagy amikor az anyós elrepül Puerto Ricóba tisztázni a fiát, és egy négyperces néma szekvenciában parókát, maszkot húz magára, hogy erőt sugározzon és talán félelmet is keltsen, de mindhiába. Igazi jenkinsi pillanat, Regina King pazar alakításában.
A vibrálóan színes, sárgákba és zöldekbe áztatott Beale utcáról sok szépet lehet mondani, hiszen a film maga is szép, a színészek egységesen jók (különösen a friss felfedezett Kiki Layne), a fekete szerelmespárra Gordon Willis-i sötétséget eresztő és barna bőrüket az éjben is felcsillantó szeretkezés pedig operatőri bravúr (Jenkins állandó alkotótársa, James Laxton). Jenkins mozija mégis hiányérzetet kelt, mert az erős jelenetek hatása nem adódik össze a fim végére, a történet nem mutatni túl önmagán, a túlontúl idillire fényezett szerelem pedig elfedi az igazán tragikus mélységeket. Jenkins a vizualitásban még magasabb szintre lépett, de az újabb magával ragadó történetért valószínűleg ki kell várnunk a rabszolgaszökevényekről mesélő Amazon-sorozatát, a The Underground Railroadot.
