Érdekes jelenséget dolgoz fel a Cord Jefferson mozis debütje, az American Fiction. Ami azonban még a cselekménynél is érdekesebb, az a rendezői megközelítés, amit elbeszéléséhez választott. Az Amerikai Filmakadémia által ironikus módon nagyra értékelt film egy olyan problémát dolgoz fel, ami nemcsak az amerikai irodalom vagy filmművészet, de a teljes modern amerikai társadalom sajátja.
A film alapjául szolgáló regény 2001-ben jelent meg, jelentősebb kritikai vagy közönségvisszhang nélkül. A szerző, Percival Everett saját frusztrációinak és elégedetlenségének adott hangot benne, ami meglehetősen metafikciós módon egy ismeretlen afroamerikai regényíró és egyetemi professzor irodalmi lázadásának történetét meséli el a korabeli amerikai kiadói rendszer sztereotípiái ellen. A regény – és az adaptáció – főszereplője, Thelonious „Monk” Ellison sok évnyi sikertelenség után úgy dönt, felháborodottságának egy gúnyregény formájában ad hangot: My Pafology című „munkája” egy álnéven kiadott ironikus szatíra, ami váratlanul nemhogy kiadóra lel, de instant bestseller státuszba kerül. Sőt, a döbbent szerzőt rekordidő alatt egy filmadaptációra is leszerződtetik.
Huszonhárom év múltán úgy tűnik, nem sok minden változott az amerikai regénypiacon és társadalomban, Cord Jefferson forgatókönyvíró filmje ugyanis egy az egyben tudta korunkra adaptálni a regény alaphelyzetét. Jeffrey Wright fanyar humorú, cinikus Monkja pedig a tökéletes hőse ennek a több dimenziót egyesítő metatextuális utazásnak. A forrásművel ellentétben, amelyben a főszereplő gúnyregénye teljes hosszában megjelenik, az adaptáció – helyesen – a háttérben tartja a „művet”. Mindössze egy emlékezetes jelenetben elevenedik meg a cselekmény során Fuckra átkeresztelt regény tartalma: a családi tragédiák és karrierkudarcok lavinája alatt megroppanni látszó Monk végső elkeseredésében dühe manifesztálásaként laptopot ragad, dolgozószobájában pedig életre kelnek azok a bizonyos modern afroamerikai sztereotípiák. A gettóban nevelkedett, könyörtelen gengszter, a családját elhagyó, alkoholista apa és persze a nyelv és a jóízlés minden szabályát áthágó, indokolatlanul trágár párbeszédek. A szerző és spontán kitalált karaktereinek rögtönzött szóváltása remek fűszerezése a rövid, de annál emlékezetesebb jelenetnek.
Ez a jelenet – amellett, hogy a teljesen laikus számára is érzékletes illusztrációja a film témájának – ügyesen ágyaz meg annak az eszköztárnak, ami később vissza-visszatér néhány jelentősebb szekvenciában. Ez a történet-a-történetben jellegű meta-elbeszélésmód kiszólás a néző felé és kommentár arról, hogy a cselekményben feldolgozott helyzet valójában jelenkorunk sajátja. Nem amerikai fikció.
Miközben Stagg R. Leigh, Monk bestseller-alteregója (aki mellesleg a blues-zenei kánon egyik legismertebb visszatérő gengszterkarakterére való utalás) egyre ismertebbé válik, hangját eltorzítva, arcát kitakarva jelenik meg talkshow-kban, Monk szépíró énjét felkérik a New England Literary Awards díjátadó zsűritagjának. Mindezt azzal az indokkal, hogy teljesítsék a diverzitási kvótát és színesítsék az addig csupa fehér szerzőkből álló zsűrit. Nehéz nem párhuzamot vonni az Amerikai Filmakadémia néhány évvel ezelőtti diverzitás-botrányával és az azt követő, „színesítő” kvótarendszerével.
Cord Jefferson mesterien bánik az irónia és a szatíra eszközeivel. Úgy állít görbe tükröt a filmgyár és az amerikai társadalom álinkluzív képmutatásának, hogy az elbeszélésmód mindvégig élvezhető és szórakoztató marad. Nem válik öncélú kereszteshadjárattá (amivel Percival Everett regényét gyakran megvádolták), mégis expliciten foglal állást társadalmi és kulturális kérdésekben.
A kvótafeketeséggel szembeállítva Jefferson egy valódi, emberi történetet is beépít rétegelt filmélményébe: Monk magánéletét. Szürreális irodalmi kalandjai mellett Monk egy átlagos, amerikai középosztálybeli értelmiségi család sarja, ügyvéd hivatású húgával (Tracee Ellis Ross), plasztikai sebész öccsével (Sterling K. Brown) és demenciában szenvedő édesanyjával (Leslie Uggams). Családi tragédiák és konfliktusok sora, egy fonódó románc, és a való élet groteszk abszurditása ellensúlyozza a szatírát és mutat ellenpéldát: hogy milyen egy igazi fekete történet? Nincs olyan, hogy fekete történet. Emberi történetek vannak, amelyeket különböző kulturális közösségek inspiráltak vagy hoztak létre. Ezek a közösségek pedig épp olyan változatosak és diverzek, mint amilyennek a különböző művészeti akadémiák mutatni próbálják magukat.
Jefferson nem rágja a szánkba üzenetét. Engedi, hogy a néző magától eszméljen rá a képmutatásra, finom kulturális utalásaival (a főszereplő neve, ami egy jazzlegenda előtti főhajtás vagy a filmben felbukkanó White Negroes c. könyv, amely az American Fiction cultural appropriationnel [kb. kultúrakisajátítás] kapcsolatos állításait fogalmazza meg érzékletesen) pedig még tovább tágítja az értelmezés spektrumát.
A 2023-as év egyik legőszintébb és legagyasabb hollywoodi filmjét üdvözölhetjük az American Fictionben, a filmmel kapcsolatos legszebb szatírát mégis az élet forgatókönyve generálta. A filmakadémia és a hollywoodi filmgyár rendszerének való elegáns beintése után az American Fictiont végül minden irónia nélkül válogatták be az Oscar-jelöltek közé. Hogy ez lenne a haladás, vagy ezzel épp a film állításaira erősít rá a valóság, azt mindenki eldöntheti maga.
.jpg)
