Van pár olyan magyar film, amely megelőzte a korát. Nem kérdés, ide sorolandó Bácskai Lauró István rendezése, az idén ötven éves Gyula vitéz télen-nyáron is. A film úgy fordítja fonákjára a búval teli magyar néplelket, mint egy porszívó porzsákját: koszosak leszünk ugyan, de végig azon röhögünk, hogy hogy a fenébe is lehetünk ilyen hülyék.

Már eleve az abszurd, hogy a film hivatalos bemutatója 1970. december 24-re, szentestére van bejegyezve, így gyanús, hogy nem kellett kardlapoztatni a tömeget a mozipénztáraknál. Pláne, ha nem is volt nyitva a mozik többsége. Akár már ez is benne lehetne a filmben. Hiszen Bácskai Lauró alkotása úgy abszurd, hogy tulajdonképpen az akkori magyar valóságot képezi le. A több síkon játszódó történet ugyanúgy betekintést enged a kisemberek hétköznapjaiba, mint ahogy a Magyar Televízió kulisszái mögé is, kapunk benne végvárivitéz-történetet egy televíziós sorozat formájában, illetőleg egy filmen belüli alkotás az űrbe is elrepíti a történettel együtt utazókat. Egy realista gyökerű, de teljesen elszállt történetet kapunk tehát, több évvel a Monty Python and the Holy Grail előtt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a Gyula vitéz télen-nyáron tekinthető akár a Gyalog galopp kicsit sárgább, kicsit savanyúbb elődfilmjének is.

Persze ne gondoljon senki egy magyar Holy Grailre: azért vonok párhuzamot köztük, mert a két film koncepciója nagyon hasonló, és megoldásaikat tekintve is rokoníthatóak egymással. Élesen szatirikus hangvételű társadalomkritika mindkettő, miközben a történelmi toposzok ledöntésére, legalábbis megkérdőjelezésére törekszenek. Több síkon játszódik mindkét történet: összekapcsolódik bennük a történelmi múlt és a jelen; mindkét film a valóság és a fikció újszerű keveréke, és szerepet kap bennük az új médium, a televíziózás is. Jelzem, mindkét film alkotói rendelkeztek televíziós tapasztalattal, mint ahogy mindkét film készítői között akadtak olyanok is, akik eredetileg nem filmesek voltak. Példa erre, hogy a Gyula vitéz télen-nyáron ötletét a sokoldalú Herczenik Miklós, a film operatőre, egyébként forgatókönyvíró adta. Herczenik sokat dolgozott a televíziónak és mellesleg a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára is volt egy időben. (Előtte pedig fémöntőként tevékenykedett. Egy ilyen karriertörténet akkoriban nem volt egyedi eset.)

Érdekesség, hogy Herczenik csak az ötletet adta, a forgatókönyvet nem ő, hanem Polgár András írta meg. Az ő nevéhez a későbbiekben számos televíziós sorozat, a Linda, a Kémeri vagy akár a Szomszédok volt köthető. De Polgár a hatvanas évektől elismert trükkoperatőrként is működött, több film főcíme is az ő nevéhez köthető ezekből az időkből – a Gyula vitéz télen-nyároné pont nem. Kár, mert a film főcíme korszakalkotó a maga nemében. A villódzó, rajzolt képek népnemzeti giccskavalkáddá állnak össze. A mézeskalácsszív és a mézeskalácshuszár, a piros-fehér-zöld sávok, a magyar foci animációs formában és a végvári vitézség képei jelennek meg itt egy gondolati láncra fűzve. A Kádár-kori Magyarország hirtelen a Trianon előtti Magyarország méreteire puffad, majd elfoglalja az egész Földet, mely a világegyetem végvára lesz. A magyar ember frusztráltságának kivetüléseit Bácskaiék ebben a vicces formában ragadják meg, és nagyítják fel az égig. A főcím képeit kísérő zenei betét – Vukán György szerzeménye – szintén humoros hangot üt meg, citeramuzsika úszik át az indulószerű, réz- és fafúvósok által megtámogatott zenébe, melynek refrénszövege csupán ez lesz: „Hajrá, Gyula vitéz!” A rigmus egyszerű, mint egy termékreklám. Bácskaiék az animáció és a főcímdal elegyével ágyaznak meg a film vicces hangulatának, illetve egyedi narratívájának.

A történet egy televíziós kalandfilmsorozat előkészítését és forgatási nehézségeit mutatja be. Egyrészről onnan közelít, hogy a rendező Lukács (Őze Lajos) egy amatőrt, pontosabban egy sörgyári munkást kér fel a főszerepre: Prohászka Ferit (Koncz Gábor). Másrészről pedig azt látjuk, hogy a televíziós filmgyártás milyen politikai és egyéb körültekintést igényel ezekben az időkben. A hatalom emberét, Bodó főszerkesztőt itt Kállai Ferenc, A tanú kisembere jeleníti meg. A film az állami televíziózás hatalmi mechanizmusait mutatja meg, annak minden egyénieskedésével és szervilizmusával. Látszik, hogy az ötletgazda Herczenik otthonosan mozoghatott ebben a környezetben, és hogy ezt a szatirikus látásmódot Polgár és Bácskai Lauró is mennyire magáénak érezhette – a film majd minden jelenete bizonyíték erre. Az pediglen, hogy olyan népszerű tévés személyiségek, mint Vitray Tamás vagy Takács Mária szinte önmagukat mutatják meg a kulisszák mögött kisebb szerepekben, kiváltképpen a valóságos viszonyok ábrázolásának irányába billentik el az egyébiránt abszurd elemekkel tűzdelt történetet. De feltűnik Baló György is egy számára otthonos szerepben, sőt, a rendező nem habozott bedobni Abody Bélát vagy Zelk Zoltánt sem, már csak a vicc kedvéért is.

Igaz, hogy a filmben a „legvidámabb barakk” emberének történelemfelfogása, rigmusai, életképei reális ábrázolásmódot kapnak. De a szituációk és a párbeszédek hűen tükrözik ennek a valóságnak a fonákságait is. A kocsmai jelenetek, a társbérleti miliő, az elektromos úton történő szavazás láza, a foci szerepe, illetve a lappangó irredentizmus és nacionalizmus mind ott bujkálnak a háttérben. Ezek keretek között tartására szolgálna a televíziós hősi történetek, hősi toposzok bemutatása, és némi „egészséges erotika” felvillantása. De mi van, ha mindez éppen a visszájára sül el?

A Gyula vitéz télen-nyáron a magyar filmszatírák egyik kiválósága, sok tekintetben megelőzte a korát. És itt nem csak arra gondolok, hogy egy magyar űrsorozatnak, a Pirx kalandjainak előképét is tartalmazza, hanem hogy a filmben több idő- és térdimenziót kapcsoltak össze a szerzők. Később látunk hasonlót, az Álombrigádban, Jeles Andrásnál. A többi kortárs magyar film közül humora, dramaturgiai fogásai és a színészi alakítások is kiemelik. Őze és Kállai kettőse most is remekül működik, akárcsak az akkoriban betiltott A tanú című filmben. Mint ahogy az is megkapó, ahogy Koncz Gábor Prohászkája egyszerű munkásból önmagát egyre kevésbé megtartó sztárrá alakul. A társadalomkritikai vonatkozások nagyon erősek Bácskai Lauró filmjében, melyet leginkább elemelkedettsége menthetett meg a betiltástól. A cenzorok nemigen vették komolyan azt a rétegét, amely az akkori állapotok visszáságaira volt vonatkoztatható, inkább szórakoztató médiakritikának láthatták az alkotást.

A Gyula vitéz télen-nyáron méltatlanul elfeledett film. Ráadásul az elmúlt ötven évben mintha csak nemesedett volna: a jelen kultúrpolitikai és médiapolitikai vonatkozásai felől is remekül olvasható.