A québeci rendező új filmje szatirikus-vitriolos látlelet az eluralgó woke ideológiáról és érzelmes búcsú egy hanyatló kultúrától, ugyanakkor melankolikus számvetés, megbánásról és megbocsátásról, elmúlásról és reményről.

Mielőtt elkezdtem írni ezt a szöveget, az algoritmus azt a hírt dobta elém, miszerint környezetvédelmi aktivisták lefestették a Stonehenge szikláit, ami némiképp zavarbaejtő, tekintve, hogy egy őskori építményről van szó. A Testamentumban ugyan egy 19. századi művészeti alkotás körüli botrány az események katalizátora, ám Denys Arcand legújabb filmje azt sugallja, azon okok, amelyek nyilvános kiállásra sarkallhatnak, megszámlálhatatlanok, a képviselendő ügyek és megvédendő kisebbségek száma a végtelenségig szaporítható, az elköteleződés magatartásbeli kérdéssé, ürüggyé vált, és végső soron kortünet. A Tár sikere már bizonyította, hogy a politikai korrektséggel, eltörléskultúrával, woke ideológiával kapcsolatos kritikai viszonyulás, az ellenkező trendek dacára, egyre inkább teret nyer a fősodorbeli filmes közegben is – az inga előbb-utóbb szükségszerűen visszalendül. A kanadai francia rendező azonban másfajta útját választotta a téma kezelésének, mint Todd Field, filmje nem is annyira összetett, de – stílszerűen – valóban „végrendeletéül” szolgálhat a 82 éves mesternek.

A Testamentum főszereplője mintha a québeci mester egyfajta alteregója lenne: Jean-Michel Bouchard (Rémy Girard, Arcand állandó színésze) idős író és levéltáros, aki egy montreáli öregotthonban tengeti napjait, és egyre kevésbé érti és érzi magáénak a környező világot. A nemsokára távozók rezignáltságával figyeli a politikai trendek és kulturális divatok változásait, esetlenül téblábol a gyorsan változó állami szabályozások, identitások és megfelelő névmások sűrűjében, megmosolyogja egészséges életmódra átállt kortársait. Mélabús tehetetlenséggel veszi tudomásul, hogy a könyvtárban a könyveket videojátékokra cserélik le, mert egy minisztériumi rendelet szerint „jobban stimulálják az agyműködést”. Még az sem háborítja fel túlságosan, amikor úgy tűnik, hogy elfeledettnek hitt írói munkásságáért végre megkapja az őt megillető elismerést – az affirmative action alapján összeválogatott díjazottak gálája fergeteges jelenet –, de kiderül, hogy összetévesztették egy hasonló nevű kollégájával. Különösebb szórakozása nincs, hetente kétszer eljár a levéltárba, időnként pedig meglátogatja egy rejtélyes szőke szépség, Flavie (Marie-Mai Bouchard), akivel – magányát enyhítendő – csak kedélyes beszélgetőpartneri viszonyban állnak, de ez elég ahhoz, hogy felébressze az intézmény szintén magányos igazgatónője, Suzanne (Sophie Lorain) féltékenységét.

Ebbe az eseménytelenül folyó életbe robbannak be azok a fiatal tüntetők, akik az „első nemzet” (vagyis az amerikai-kanadai indiánok) képviseletét vindikálják maguknak, és azt követelik, hogy távolítsák el az idősotthon társalgójában található falfestményt, amely a partraszálló franciák és az őslakosok találkozását ábrázolja, úgymond kolonialista szellemben, és ezáltal sértő az utóbbiakra nézve. Arcand filmjében nem az képezi a dilemma forrását, hogy a nyugati embernek szembe kell-e néznie múltja árnyékos oldalaival is, vagy hogy a művészeti alkotásoknak a kulturális örökségbe való „áthagyományozódása” felmentést adhat-e bármire, illetve felülír-e minden más szempontot – ha így lenne, nem ábrázolná karikírozva a kultúrpolitikusok felháborodását és a québeci nacionalisták ellentüntetéseit is. Pusztán azt utasítja el – igaz, néhol elég didaktikusan, bár a komikum által némileg oldva az üzenet közvetlenségét –, hogy ez a rendkívül árnyalt problémakör a teljes törléssel felszámolható, annál is inkább, mert a pusztítás gesztusának primér barbarizmusa (például egy értékes falfestmény egyszerű fehérre mázolása) mellett, magának a bűnnek az emlékét és tárgyi megörökítését is eltünteti. A törlés nemcsak kultúraellenes és kontraproduktív, de lehetetlen is: az emberek rendíthetetlenül nyomokat hagynak magukról, narrálja az idős levéltáros, nemcsak műalkotásokat, hanem leveleket, naplókat, fotókat, végrendeleteket, szerződéseket, e-maileket, bármit – lényegében ezekből áll össze az emberiség kollektív emlékezete.

A film egyszerre vérfagyasztóan és ellenállhatatlanul komikusan leplezi le a mediatizáltság követelményeihez opportunista módon igazodó tiltakozók álságosságát, például azáltal, hogy szembesíti őket a szakértőnek felkért idős indián asszonnyal, amiből kiderül, hogy semmi közük az őslakosokhoz, azok valódi – csak jelzésszerűen felvillanó – problémáihoz, úgy általában semmi közük semmihez, a saját reflektálatlan dühükön kívül, amely azonnal más témát keres magának, mihelyst célját elérte. (Az olyan részletekről nem beszélve, hogy a tüntető fiatalok angolul – vagyis a kanadai többség nyelvén – követelőznek a francia Québecben, és a domináns nyelv magától értetődő használata, illetve a vehemens kisebbségi jogvédelem közti ellentmondás fel sem tűnik számukra.)

Arcand végig finoman lebegteti a kérdést, hogy főhősének kiábrándultsága az „új idők új szeleivel” szemben csupán egy ómódi öregember avíttas morgolódása-e, vagy generációs tapasztalatokon átívelő, bölcs és legitim álláspont. A megrögzött idős agglegény csendesen kibontakozó románca az igazgatónővel, kettejük személyes múltjának lassan felszínre kerülő, fájó és önelemzésre sarkalló töredékei mintegy tükörképei a múlt kezelésével kapcsolatos közéleti polémiáknak. A múlt nem megváltoztatható, de hosszú távú hatásai kellő alázattal, a szeretet apró gesztusaival tompíthatóak, mert azok teszik elviselhetővé az életet, és ehhez mindannyiunk részéről kompromisszumkészségre, saját haragunk és hübriszünk megzabolázására van szükség – mint amilyen anya és lánya megbékélése, egy sosem látott unoka felbukkanása. És itt értjük meg, hogy Arcand most is arról beszél, mint a Barbárok a kapuk előtt című Oscar-díjas filmjében: azokról a dolgokról, amelyek igazán számítanak az életben, hangozzék ez bármennyire közhelyesen. Hőse az „ellenállás” módozatait a közösségi média és a felfokozott politikai aktivitás korában eltemetettnek vélt privátszféra intimitásában leli fel – miközben tudja, hogy nemcsak személyes és „kollektív” múltját, de (miként a film plakátján) lassan őt magát is letörli a képről egy láthatatlan kéz.