Az utóbbi időben megszaporodtak a gigantikus világmárkák mögötti lángelmék életét és a bombaötlet megszületését főleg az amerikai sikernarratíva mentén taglaló filmek. A BlackBerry is egy ilyen brand movie, de mivel mára egy szinte teljesen kifutott technológiáról szól, egyszerre ironikus dicshimnusz és őszinte nekrológ a világ iPhone előtti legjobb okostelefonjáról.
A fogyasztói társadalom meghatározó márkáit és franchise-ait középpontba állító filmek legfőbb kihívása, hogy többek legyenek egy méregdrága, de minden ízében felületes és manipulatív reklámnál. A reklám, a brand ugyanis vegytiszta konnotáció, hiszen szociokulturálisan kódolt érzelmeket, normákat és viselkedésmintákat mozgósítanak és adnak el nekünk. Emiatt van némi bizarr kettősség abban, ahogyan a legtöbb brand movie az aktuális tárgyához viszonyul, vagyis hogy a márka egyszerre önmagán, az ideák éteri világába, túlmutató, absztrakt tökéletesség – de a nap végén, kasszazáráskor mégis simán számszerűsíthető, tömeggyártott tucatdarab. A hozzárendelt érzelmek tekintetében így válhat a Tetris a kapitalista szabadság szimbólumává szemben a szovjet berendezkedéssel (Tetris), vagy a halhatatlanság és az emberi diadal szobrává egy túlárazott sportcipő (Air).
A szubzsánerben azok a darabok tudnak igazán kiemelkedni, amelyek mind formanyelvükben, mind narratívájukban képesek túllépni üres marketingtermék funkciójukon és új fénytörésben láttatni a korszakalkotó pionírokat. Fincher Közösségi hálója egy a világot megérteni képtelen, már-már aspergeres, monomániás és befolyásolható figuraként ábrázolja Mark Zuckerberget, de a szintén Aaron Sorkin által írt Steve Jobs a technológiai mérföldköveket prezentáló termékbemutatók kulisszáin keresztül szinekdochikus, rész-egész viszonyra épített narratív keretben mesél a saját gyerekével is csak a Macintosh gépeken keresztül érintkezni tudó, érzelmi analfabéta és perfekcionista Jobsról.
Az alma fája – Danny Boyle: Steve Jobs
Aaron Sorkin forgatókönyvíró, Danny Boyle rendező és Michael Fassbender triója felülírja az unalmassá vált hollywoodi életrajzi filmek formáját az Apple-alapítóról szóló mozijukban: nem egy Wikipedia-szócikket vázolnak fel, vagy pátosszal kenik agyon szereplőjüket – ahogy tette a 2013-as Jobs –, hanem olyan elbeszélői struktúrát használnak, amely inkább a színházhoz áll közel: három „felvonásban”, avagy kinyújtott óriásjelenetben dramatizálják az ikonikus figura ellentmondásos személyiségét. Habár a kétórás filmet nemes egyszerűséggel Steve Jobsnak keresztelték, nézése közben többet tudhatunk meg az emberi természetről, mint Steve Jobsról vagy a tech businessről.
Matt Johnson BlackBerry-je szintén ezen a deheroizáló nyomvonalon halad, és az e-mail funkciót a telefonnal összekötő mérnököket és üzletembereket egyszerre mutatja naiv zseninek és gátlástalan törtetőnek. A Jay Baruchel által alakított Mike testesíti meg az előbbi típust, míg Glenn Howerton karikatúraszerűen elrajzolt, hol rideg, hol idegbeteg Jimje pedig a minden hájjal megkent, Wall Street alsóról szalajtott sales-est. A film kettejük, illetve a cég társalapítójával, a rendező által megformált Douggal együtt hármójuk dinamikáján és komplementer viszonyán keresztül bontja le a nagy amerikai sikermítoszt és a garázsban tenyésző zsenik kultuszát, és ad rá egy hűvös, abszurd kanadai választ: a BlackBerryben nem a világ, hanem csak Kanada legjobb mérnökei alkotnak. Úgy tűnik, valami maradandót, de aztán kiderül, hogy mégsem.
Johnson filmjében a kiemelkedő ötleten túl a sikerhez leginkább jókor és jó helyen kell lenni. A forradalmi áttörés itt ugyanis nem több egy idegesítő gyakorlati probléma mérnöki megoldásánál – például hogy hány készüléket bír el egyszerre a hálózat, vagy hogy miért zúg állandóan a gyatra kínai gyártmányú telefon. Ebből kifolyólag Mike és Doug motivációja sem valami eszményi, világot jobbító nemes szándékból fakad. Ők egyszerű nerdök, akiknek béna az üzletpolitikájuk, a péntek esti közös céges filmezés élteti őket igazán, a WiFi-ről is úgy beszélnek egy üzleti tárgyaláson, mint az Erőről, de gazdasági kérdésekben teljesen fogalmatlanok.
Itt jön a képbe Jim, aki agresszív, nácikat megszégyenítő hatékonysággal lényegében bezsarolja magát a cégbe, majd bejuttatja Mike-ékat a megfelelő körökbe és dőlni kezd a lé. Eltérően Fincher és Danny Boyle megközelítésétől, akik árnyalták, csorbították, de teljesen soha nem tagadták Zuckerberg és Jobs, illetve a megalkotott márkáik zsenijét, addig Johnson eleve a csapatmunkára, a közös tervezésre és kivitelezésre helyezi a hangsúlyt. A BlackBerry folyamatosan reflektál arra, hogy egy jó ötlet önmagában édeskevés, és a szakmaiságon túl el is kell tudni adni valamit. Johnson viccet csinál abból is, hogy a világmegváltó szlogenek, a tőmondatos marketingkampányok mennyire nevetségesen próbálják többnek mutatni a BlackBerry-t, mint ami: egy telefon, amivel lehet e-mailt küldeni. Johnson filmje maró gúnnyal rámutat, hogy a működőképest, a használhatót hogyan kell tökéletesként értékesíteni.
A film végig megtartja ezt a kettős fókuszt, és az innováció jelentősége mellett kidomborítja a pénzügyi machinációkat, az erkölcstelen marketing-bullshitelést, a tőzsdecsalást, végül pedig a BlackBerry mögötti nagy, társadalmi korszellemet tükröző vízió hiányát, ami nélkül csak egy ódivatú nyomógombos telefon marad. A film ennek a két világnak, két mentalitásnak a metszéspontján, a karakterek eltérő jellemrajzán keresztül fest szatirikus képet a techóriások cinizmusáról. Ahogy Jim nem érti Mike és Doug popkulturális és filmes utalásait – azaz munkájuk, kreativitásuk motorját –, vagy az apró, szöszölős technikai szakzsargont, ugyanúgy Mike sem látja a nagy képet, hiszen ő nem egy pénzéhes, sztárolható, látnoki techguru, sokkal inkább csak egy jó szakember. Nem fogja fel egy termék kulturális, társadalmi jelentését és beágyazottságát, hogy valami miért lesz fancy és divatos, hogy mi gyakorolja a tényleges hatást a fogyasztókra. Nem tud hozzá értéket rendelni a puszta funkción és praktikumon túl. Ezért is megy el mellettük a saját koruk, és előzi be őket az Apple érintőképernyője.
Johnson azonban nem karakterdrámát rajzol, hanem komédiát csinál a klasszikus felívelés-hanyatlás narratívából. Ennek egyik eszköze pedig a The Office-ból ismerős áldokumentarista kamerakezelés meglepően következetes használata. A cinema verité megoldásait idéző formanyelvvel, a rontott kompozíciókkal, a beállítás közbeni korrekciókkal és zoomokkal nem az események életrajzi jellegét vagy hitelességét, sokkal inkább banális kisszerűségét emeli ki és fokozza röhejes szatírává. Ezt az ábrázolásmódot akkor hagyja el leginkább, amikor beindul az üzlet, és ahogy Mike cége kinövi a koszos műhelyeket, úgy növi ki a film is a dokurealizmust és vedlik át helyenként egy letisztult, tisztességesen plánozott, decens életrajzzá. De pusztán külsőségeiben, ugyanis Johnson nem csak a forma váltogatásával világít rá a műfaji sémák mesterkélt jellegére, folyamatos öniróniával bök rá a brand movie-toposzokra, például hangosan kimondatja egy szereplővel, ha épp egy barátot kell feláldozni az üzlet során.
A két kézzel szórt fricskák mellett jut idő az olyan megkapó karakterpillanatokra is, mint amikor Mike már őszülő CEO-ként a Kínában legyártott új BlackBerry-ket egyesével javítgatja a raktárban. A néhai forradalmi ötlet olcsó, gagyi és selejtes változatát. Johnson remekül rátapint ezzel a multik lelketlen vállalati logikájára: a márkanév szent és örök, de az innováció, az emberi kreativitás végül megy a levesbe.
A BlackBerry komikus, mégis jól realizált jellemábrázolásokkal, pörgő, de nem tolakodóan ostoba humorral, visszafogott 90-es évek nosztalgiával, pár kivételes alakítással és egézen bizarr mellékfigurákkal állít emléket egy egykori világmárkának és tárja fel a kudarc banális receptjét.
