Csáki László a 90-es évek vadkapitalizmusába repítve mesél a vonatjegyhamisítási lázról, az időszakról, amikor kalandvágyó, de csóró fiatalok izzadt tenyerükben kamu jegyeket szorongatva utazták be Európát, mindezt egy indigónak köszönhetően. A Kék Pelikan témája legalább annyira izgalmas, mint a formája, a rendezővel erről a kettősségről, saját hamis jegyes utazásairól és a Filmtett-tábor esszenciájáról is beszélgettünk.
Utoljára 2013-ban készítettünk veled interjút, már akkor a Kék Pelikanon dolgoztál. Mi történt azóta?
Akkortájt készült el az első mélyinterjú a három főszereplővel, vagyis az egykori hamisítókkal. Aztán bejött a képbe a MÁV, elkezdtünk tovább kutatni, megtaláltuk a nyomozót, az egykori utasokat és így szépen kibővült a kör. Eleinte játéfilmet akartam, de ez a 90-es évek miatt gyakorlatilag kosztümös film lett volna, amihez a világ összes pénze sem lett volna elég. Ráadásul az élőszereplős „kosztümös” filmekben gyakran előfordulnak olyan hibák, manírosságok, izzadtságszagú megoldások, amelyekbe az animációban nem lehet olyan könnyen belecsúszni. Nagyjából 2014-től 2019-ig rögzítettük az összes interjút, és amikor összeállt egy struktúra a fejemben, akkor összevágtam egy hangjátékot az anyagból, ezzel párhuzamosan Tövisházi Ambrus zeneszerzővel elkezdtük csinálni a filmzenét. Amikor megvolt a hangjáték, akkor fogtam neki rajzolni, aztán még három ember belépett, hogy a storyboardból animatikot készítsünk. Így 2017-ben megszületett egy húsz perc körüli animatik, ami a történet szempontjából csak az expozíciót fedte le, így egyértelművé vált, hogy ez a film nagyjátékfilmes hosszt kíván. 2018-ban jelentkeztünk a 4. Inkubátor programba, egy évre rá megkaptuk a támogatást, onnantól kezdve intenzíven ráfordultunk a gyártásra.
Sejtem, hogy mindenki ezt kérdi, de nehéz volt ennyi ideig kitartani a film mellett?
Tizennyolc évig készült ez a film, mondhatni nagykorú lett, mire bemutattuk. Nagyon szerettem vele foglalkozni, ugyanakkor ez aktív időszak volt más téren is. Tanítottam a budapesti Metropolitan Egyetem animáció szakán, csináltunk három rövidfilmet, és voltak kiállításaim is. Nekem a hobbim a hivatásom, úgyhogy a szabadidőmben is filmet csinálok, csak nem éppen azt, amiből megélek. Részben emiatt sem vesztettem a lelkesedésből, és nagyon örülök, hogy a Kék Pelikan végül animált dokumentumfilm lett – talán ennyi idő kellett, hogy megtalálja a formáját. Ha az élőszereplős verzió mellett döntöttünk volna, lehet, hogy még mindig a forgatókönyvet írnánk. Na, az már problémás lenne.
Az animációs betéteket super8-as kamerával rögzített felvételek egészítik ki. Miért lett ilyen a film képi világa?
A super8-nyersanyag a technológiából adódóan archív, stílusában teljesen hozza ezt az időszakot. De elsősorban azért kerültek bele, mert nekem fontos volt, hogy a 90-es évek tárgyai a maguk fizikájával ott legyenek, erősíteni akartam a dokumentumértékét a filmnek. Elkezdtünk azzal játszani, hogy milyen hatása van annak, ha durván keresztbe vágjuk az animációt a forgatott képekkel. Az animált karakter megindít egy mozdulatot, kinyúl a képből, vágás, és már egy forgatott képbe nyúl be, abból veszi ki a tárgyat. Ha látom, hogy valóban így nézett ki egy jegy, ahogyan megrajzoltuk, akkor a hitelesség a helyére kerül. A néző meg kell szokja ennek a filmnyelvnek a szabályrendszerét, ha viszont elfogadja, akkor utána könnyen tud menni vele.
Utólag mit gondolsz, merész döntés volt a műfajválasztás?
Külföldön nagyon sok helyen voltunk a filmmel a fejlesztési időszak alatt döbbentünk rá, hogy nagyon unikális az animált dokumentumfilm műfaja. Felőlünk, „a keleti blokkból” kevés ilyen film jön, sőt, világszinten sem készül sok, pedig ebben rengeteg lehetőség van. Az animációt érdemes terelni a felnőtt közönség felé, le kell küzdenie azt, hogy kizárólag családi- és gyerektartalom legyen. Emiatt is döntöttünk úgy, hogy a film legyen játékfilmesen elmesélve, de még így is biztos vagyok benne, hogy sokkal többen beülnének rá, ha animáció helyett élőszereplős lenne. De közben meg azt gondolom, hogy nagyon kellenek az ilyen műfajú filmek, amelyek fogyasztható formában mutatnak meg valamit a társadalomról. A valóság darabkáit rakosgatod össze, és mindezt egy animációs csomagolásban adod át. Ha valaki a 90-es évek Magyarországáról hiteles képet akar kapni, akkor rendelkezésére áll egy csomó dokumentumfilm, és remélem, hogy a Pelikan is ebbe a sorba tagozódik be. Azt is remélem, a filmünk kedvet csinál más alkotóknak is ahhoz, hogy használják ezt a formát, mert nagyon nagy alkotói szabadságot ad. Az animáció öregedni fog, vizuálisan biztosan, de tartalmi szempontból a Kék Pelikan – mivel valódi emberek valódi sztorijaira épül, azaz dokumentumfilm – mindig aktuális lesz és egy hiteles lenyomata marad a 90-es évek Magyarországának. A Kék Pelikan egy történelmi film.
A filmbeli karaterek valós szereplőkön alapulnak. Hasonlítanak a karakterek az interjúalanyokra?
Horesnyi Máté egykori hallgatómat, mára már kollégámat kértem fel, hogy tervezze meg a figurákat. Rázúdítottam 80 órányi hanganyagot, arra kértem, hogy miközben rajzol, hallgassa, hogy mit beszélnek és hogyan, milyenek ők. Máté nem találkozott az interjúalanyokkal a tervezés alatt, de érdekes módon születtek hasonlóságok a valós szereplőkkel.
Miért olyan nehéz a felnőtteknek szóló animációnak belépni a fősodorba?
Az animáció erősen kötődik a képzőművészethez, emiatt erősen szerzői, minden alkotónak van egy egyéni grafikai világa. Mindegyik animációs film másképp absztrahál vagy éppen egyszerűsít, ez állít egyfajta befogadói akadályt, amivel meg kell küzdeni. Nagyon nehéz a nézőnek bekerülni egy animációs filmbe, megszokni a vizuális világát, valójában én sem vagyok egész estés animáció fogyasztó. Ha este választanom kell, hogy mit nézzek, nem biztos, hogy animációt fogom választani, hanem valamit olyat, ami vizuálisan „akadálymentesített”.
A felnőtteknek szóló animációnak azért van hagyománya a magyar filmtörténetben, Jankovics Marcell munkái megkerülhetetlenek, de ott van Kovásznai György Habfürdője vagy Nepp József Hófehérje is, amit én nem nézetnék meg gyerekkel.
Igen, aztán utánuk kimaradt nagyjából negyven év, ami az egész estés animációkat illeti. Jankovics Marcell óta volt a Ruben Brandt, ami egy ritka kivétel, de csak most jelent meg három egész estés film. A Kojot, a Műanyag égbolt és a Kék Pelikan után most már azt lehet mondani, hogy Jankovicsot végre sikerült túllépni. Nagyon tisztelem a munkásságát, egyetemen is vetítem a filmjeit, de úgy láttam, hogy ő egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy az utána lévő generációnak törje az utat, neki a saját filmjei és munkamódszerei voltak első helyen.
Gute Reise! – Csáki László: Kék Pelikan
2024 egyik legvárósabb magyar filmje a kultikus Moszkva tér világába repít vissza, amikor a kalandvágyó, de csóró fiatalok – hasonlóan kalandvágyó és csóró fiatalok jóvoltából – kedvezményes árú, hamisított vonatjegyekkel ruccanhattak ki a foszladozó Vasfüggönyön áttündöklő Nyugatra. Csáki László első nagyjátékfilmjét személyes élmények inspirálták: a 2000-es évek elején maga is ilyen simlis vonatjegyekkel kalandozta be Európát.
A filmbéli „ügyeskedés” a rendszerváltás mellékterméke, vagy egy tipikusan magyar dolog?
A rendszerváltás előtt is volt bőven, de a '90-es években pláne, mert abban a felbolydult vadkapitalizmusban egy csomó mindenre nem volt még törvény. A magyar mindig ügyeskedik, olyan nem létezik, hogy ne ügyeskedne. Ahogy nagyon sokan, én is megpróbáltam kimosni a jegyet, mert azt gondoltam, hogy ha ők megcsinálták, akkor nekem is sikerülni fog. Aztán láttam, hogy bebarnul a jegy, azt hittem, hogy valamit nagyon elrontottam, mert nem tudtam, hogy ez már az a periódus volt, amikor vegyszerek hatására bebarnult a jegy. Kicsit még próbálkoztam, de aztán rájöttem, hogy nem véletlenül csinálják ők ezt.
Hová utaztál hamis jegyekkel?
Párizzsal kezdtük, aztán mentünk vele Berlinbe, majd Spanyolországba is. A jegyellenőzésnél nagyon izzadt a tenyerem, de aztán végiggondoltam, hogy maximum leszállítanak, aztán valahogy hazajutok. Húszévesen még az ember nem gondol ezekbe bele. Meg azt azért elmondták a hamisítók, hogyha egyszer rákerül egy pecsét, tehát kezeli egy kalauz, onnantól kezdve a többi kalauz már nem fogja megkérdőjelezni a jegy hitelességét. Így amikor az osztrák rárakta, onnantól kezdve felszabadultam. Akkor már úgy tudtam élvezni az utazást, mint a többi utas. Egyébként meg tényleg nem volt lehetőség másképp utazni, esetleg stoppolni lehetett, de voltak országok, ahol egyáltalán nem vettek fel. Egy nyáron az akkori barátnőmmel nyolc órát stoppoltunk Bécs külvárosában, aztán végül vonatra ültünk.
Voltál a Filmtett-táborban mentorként. Milyen élmény volt neked akkor egy hét alatt filmet csinálni?
Ó, nagyon jó volt! Emlékszem, hogy Bertóti Attila nálam kezdte, akkor még gimnazista volt, ma már az animációs szakma megkerülhetetlen alkotója. Egy ilyen workshopon nagyon sokat lehet felszedni emberileg és szakmailag is. Részben azért, mert ki tudsz szakadni abból, amiben vagy, és tíz napig a koncentrációd egy irányba tudod terelni. Ezt ma már egyébként egyre nehezebb megtenni, pedig kell ilyen „digitális detox”-napokat tartani, főleg annak, aki alkotó tevékenységgel foglalkozik. Én a film utolsó három évében ezt csináltam, mert azt gondoltam, ez az első egész estés animációs filmem, és megkaptam ezt a bizalmat, akkor élnem kell vele. Nagyon jó három év volt, a Covid is sokat segített, hogy egyedül maradjak a filmmel.
Le tudtad tenni, amikor vége lett?
Igen, de nagyon hiányzik, hogy matassak rajta. De volt időm rá, hálás vagyok, hogy ebből az ötletből csináltam az első egész estés filmem. Nagyon elégedett vagyok azzal, ami létrejött, ez teljesen másképp is elsülhetett volna.
