2024 egyik legvárósabb magyar filmje a kultikus Moszkva tér világába repít vissza, amikor a kalandvágyó, de csóró fiatalok – hasonlóan kalandvágyó és csóró fiatalok jóvoltából – kedvezményes árú, hamisított vonatjegyekkel ruccanhattak ki a foszladozó Vasfüggönyön áttündöklő Nyugatra. Csáki László első nagyjátékfilmjét személyes élmények inspirálták: a 2000-es évek elején maga is ilyen simlis vonatjegyekkel kalandozta be Európát.

Az animációs filmek köztudottan lassan készülnek, de ez az axióma a Kék Pelikan előéletére hatványozottan igaz: az író-rendező Csáki Lászlót már csaknem húsz éve töretlenül foglalkoztatta a 80-as évek végétől a 2000-es évek elejéig virágzó vonatjegy-hamisító biznisz témája, mire jelen formájában napvilágot láthatott a témát feldolgozó, felnőtteknek szóló rajzfilm.

Ezalatt a filmterv számos metamorfózison ment keresztül. Csáki eredetileg élőszereplős játékfilmet álmodott meg – akkor még Citromlé és indigó munkacímmel –, de az nem bizonyult kellően hiteles és erőteljes formának. Ezután született meg a dokumentum-animáció koncepciója, immár Kék Pelikan címen, de még fekete-fehér palettával és rövidfilmes keretek közt, amely egy, a vonat központi motívuma köré szerveződő kisfilm-trilógia első része lett volna. 2014-ben meg is jelent hozzá egy előzetes, amely még Csáki jellegzetes ábrázolási stílusát tükrözte: markáns orrú, krétarajzos körvonalú, áttetsző karakterek, akárcsak például a Néhány szó című rövidfilmjében. Ezzel nagyjából egyidejűleg, de ettől függetlenül érkezett egy lehetőség számára, hogy kidekorálja a Jurányi Galéria falait, amelyre lényegében már a készülő kisfilm storyboardja került, táblakrétás képregény formájában. Ezt ugyan néhány hét elteltével letörölték, ám a kiállítás egyrészt egy másik térben, a NextArt Galéria falain folytatódhatott a rá következő évben, másrészt Csáki munkássága sosem látott érdeklődés középpontjába került, miközben az évről évre halmozódó nyersanyag egyre inkább túlnőtt a kisfilm tartalmi-műfaji korlátain. A végleges verzió végül az Umbrella kreatív műhely gyártásában készült el (akárcsak a szintén nemrégiben bemutatott Lefkovicsék gyászolnak), részint az Inkubátor Program és a Nemzeti Filmintézet támogatásával, részint a közönség bevonásával. Az alkotók felhívásokat tettek közzé a médiában, hogy a kilencvenes évek romantikáját minél több személyes sztorival és ereklyével támogassák meg, amelyekből aztán számos motívum beépült a kész film szövetébe is.

A szinte organikusan fejlődő filmterv alapja tehát nem egy forgatókönyv volt, hanem a film főhőseivel készített interjúk hanganyaga, akiktől annak idején Csáki is hétezerért váltotta meg a szabadságát: ezek köré a visszaemlékezések köré szerveződik a cselekmény. Míg az interjúalanyok az arcukat nem, de hangjukat örömmel adták a filmhez, addig a rekonstruált jelenetek szereplői neves színészek tolmácsolásában szólalnak meg. Arcot és testet azonban végül nem Csáki tervezett a karaktereinek, hanem az a METU-alumni Horesnyi Máté, aki már 2019-ben, alapszakos diplomafilmjével elnyerte a legígéretesebb magyar animációs tehetségnek járó George Pal-díjat, és azóta is számos hazai és nemzetközi elismerésben részesült, méltán – a gondos kutatómunkát dicsérő, aprólékosan megrajzolt, banális díszletek akár Mondik Noémi Paint-művészetét is eszünkbe juttathatják.

A Kék Pelikan az első magyar gyártású, egész estés animációs dokumentumfilm, amely külföldön egyáltalán nem ismeretlen műfaj, és rövidfilmes keretek között tulajdonképpen idehaza sem. Sőt, ezzel a formával már az újra- és újrafelfedezett Kovásznai György is kísérletezett Riportré című kisfilmjében, de még a Habfürdőben is felbukkannak dokumentumfilmes elemek. A Kék Pelikan hibrid műfaját részben a körülmények kényszerítették ki, de a már eddig is rendkívül szerteágazó Csáki-életműbe is tökéletesen illeszkedik: habár leginkább krétaanimációiról ismert, készített klasszikus élőszereplős rövidfilmet, videoklipet, reklámfilmet, intarziát és könyvborítót is (egyetemi oktatói tevékenységéről nem is beszélve); a közös metszet pedig mindig a játékos kísérletezés és a fanyar humor. Ugyanez a változatosság és multimodalitás érhető tetten a Kék Pelikanban is: a 2D-animációt élőszereplős Super 8-betétek, továbbá izgalmas hommage-ok és easter eggek tarkítják, jellegzetes képkockákat felvillantva és újraértelmezve az egyetemes művészet- és filmtörténet tárházából is. Ráadásul egy-egy rövid jelenet erejéig a film dramaturgiailag kiemelt pontjain a már-már védjegyszerű krétarajzos technika, valamint a szürkeárnyalatos esztétika is helyet kapott.

A film felépítése egyébként kimondottan elegáns ívű: a MÁV-szignál felcsendülése után először némi történelmi gyorstalpalót kapunk a nyolcvanas évek második feléből a jegyhamisító mutyi előfutárának is tekinthető pénzváltóbiznisz felvázolásával, majd többféle megközelítésben – az utasok, a jegyhamisítók, a rendőrség és a MÁV szemszögéből is – körüljárjuk a témát. Dokumentum- és játékfilmes elemek elegyén keresztül követhetjük végig az „üzletág” evolúcióját, a hamis vonatjeggyel tett utazások feszültségét és mámorát és a zavarosban halászással együtt járó kockázatokat, veszélyeket – vagy épp azok hiányát. A mindvégig sodró lendületet csak helyenként torpantják meg a cselekmény főszálától némiképp divergáló, csupán a tágabb kontextust szolgáló megszólalások.

A Telex-filmklubos vetítést követő beszélgetésben a rendezővel immár húszéves munkakapcsolatban álló zeneszerző, Tövisházi Ambrus amellett érvelt, hogy Csáki nem foglal állást a filmjével, a közönségre bízza a téma erkölcsi megítélését. Az én benyomásom azonban az, hogy bár valóban többféle nézőpontot láthatunk a vásznon megjelenni, és a rendező személyes érintettsége csak a vele készített interjúkból derülhet ki, közvetlenül a filmből nem, azért kimondva-kimondatlanul valójában mindenki inkább pozitív irányban elfogult a témával szemben, ezáltal a dokumentumfilmes objektivitás valamelyest sérül.

A film hemzseg a szállóigeszerűen idézhető, mégis természetesnek ható életbölcsességektől, amelyek jól megragadják a szereplők és a rendező által megélt 90-es évek korszellemét: a szabadságvágyat, a vállalkozó kedvet, a globális változások szelét és (elhamarkodott) optimizmusát. „Félni nem szabad semmitől sem” – vallja az egyik interjúalany, és mintha nemcsak én, a néző húztam volna ki magam a bársonyszékben ennek hallatán, hanem Csáki is megfogadta volna ezt a tanácsot: filmjében nem félt jogilag-politikailag kényesebb kérdésekhez is fordulni, a törtenetmesélést pedig a hagyományosabb animációból ki-kiszakító élőszereplős és szinte a szabad asszociáció határát súruló animált képsorokkal átszőni. Mindez a derűs színekkel, a vizuális és verbális humorral, valamint a részben korabeli, részben kimondottan a filmhez írt hangulatfestő zenékkel kiegészülve egy igazi generációs feel good mozit eredményez.

De ha már dicsérünk, akkor a film zenéjét is ki kell emelnünk mint a retróhangulat egy igen hatásos csatornáját. A soundtrack a többek közt az Amorf Ördögökből és az Erik Sumo Bandből ismert, de filmzenéket is jegyző Tövisházi, valamint az elsősorban színházi és filmes zeneszerző Preiszner Miklós érdeme, de az alkotóknak számos 90-es, 2000-es évekbeli – többek közt Kispál és a Borz, Hiperkarma és Bonanza Banzai – sláger jogait is sikerült kigazdálkodniuk a büdzséből. A zenészekkel közös kollaboráció egyébként kétirányú: Csáki több videoklipet készített már az Amorf Lovagok és a Péterfy Bori & Love Band, valamint a Bëlga zenekar számára is.

A film a hosszú vajúdást követően végül a keleti blokk egy másik utódállamában, Észtországban, a Tallinn Black Nights Filmfesztiválon (PÖFF) mutatkozott be tavaly novemberben, majd Olaszországban és Franciaországban folytatta fesztiválkörútját, magyarországi forgalmazásba április 4-én kerül majd. Erre az utazásra érdemes befizetni.