46 éve került az ausztrál mozikba George Miller kultikus ozploitationje, a Mad Max, e jeles alkalomból tekintjük át a franchise történetét.

Minden nemzeti filmgyártásban akadnak kulturális és identitásképzési szempontból is meghatározó erővel bíró, akár a helyi filmipar korábbi gyakorlatait is átformáló mozgóképes alkotások, arra azonban már jóval kevesebb a példa, hogy egy pályája legelején járó rendező ismeretlen színészekkel, minimális költségvetésből készülő posztapokaliptikus fikciója bírjon ilyen jelentőséggel. George Miller Mad Max-filmjei – különösen az első kettő – nem csak az úgynevezett ozploitation irányzat ikonikus filmjei, sikerük nyomán a helyi művészfilmes alkotások is tovább erősödhettek. Miller filmjeinek nemzetközi népszerűségét és financiális jövedelmezőségét látva Ausztráliában adókedvezményt vezettek be kifejezetten a helyi adottságokat kiaknázó, azokat népszerűsítő alkotások támogatásáram. Így történt, hogy a kontinensen a zsánerfilmes és a művészfilmes irányzat jóformán egyszerre virágozhatott fel, kül- és belföldön egyaránt meghatározva, hogy mit is jelent ausztrálnak lenni.

Az ausztrál mozi egymással jóformán egyidejűleg formálódó artfilmes és trashfilmes irányzata jól leképezi azt a kettősséget, mely a kultúra más területén is megmutatkozott a kontinensen, gondoljunk csak a Sydney-i Operaház 1959-ben kezdődött építésére és a hatvanas években Ausztráliát is felforgató ellenkultúra megjelenésére. A magaskultúra szentélyének szánt operaház építési munkálataival csaknem egyidőben az ausztrál kontinensen is tömegesen lázadtak fel a konvenciók és a konformizmus ellen a fiatalok, akik európai vagy amerikai társaikhoz hasonlóan kezdtek kísérletezni a könnyűdrogokkal és hódoltak a szabad szerelemnek. A kenguruk földjén ekkoriban már javában tombolt a függetlenséget és szabadságot jelképező „beach culture” és a szorosan a nyomában járó testkultúra, az ellenkultúra hatására pedig még inkább elfogadott lett a miniszoknya, a topless, és egyre nagyobb teret hódított a nudizmus. A test felszabadítása mellett az Egyesült Államokhoz hasonlóan Ausztráliában is a korszellemet tükrözte a végtelennek tűnő országutakon repesztő autók és motorok fetisizálása. A helybeli fiatal közönség legnagyobb örömére az ausztrál autósmozikba tuningolt járműveken és hiányos öltözetben robogott be az amerikai trash-hullám. Az éppen akkoriban formálódó önálló hazai filmiparban is hamarosan felütötte fejét az amerikai exploitation filmekből merítő, később „ozploitationre” keresztelt ausztrál zsánerfilmes irányzat.

Mozi a kenguruk földjén – Az ausztrál film története

2019. augusztus 30.

A gyarmati múlt, a fegyenctelepek nyomasztó hagyatéka és a veszélyekkel teli táj határozzák meg mindmáig leginkább az ausztrál kontinens filmiparát, amely akkor tud igazán sikeres lenni, ha az ezekhez kapcsolódó mítoszokat és sztereotípiákat ötvözi a hollywoodi zsánerfilmek bevett formuláival.

Olvasd tovább  

Maga az „ozpolitation” fogalma a Nem egészen Hollywood (Not Quite Hollywood: The Wild Untold Story of Ozploitation, r. Mark Hartley) című 2008-as dokumentumfilm kapcsán robbant be a köztudatba. Az exploitation filmek helyi változata korábban elsősorban zsánerfilmes vagy B-filmes hullámként volt ismert. A közönség lelkesedését azonban a filmtörténészek és filmes szakírók aligha osztották, amit az ezen filmekről fellelhető korabeli írások, pontosabban azok hiánya is jól mutat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy ezen alkotások kifejezetten ausztrál, az ottani helyi viszonyokat, kulturális közeget, tájat és szlenget felvonultató műfajifilmes elemek alapján „ozploitationként” való tematizálása, és kultúrtörténeti jelentőségük alaposabb vizsgálata viszonylag sokáig váratott magára. Az ozploitation filmek jó alapot kínáltak a zsánerfilmes próbálkozásokhoz, de paradox módon a művészfilmek számára is megágyaztak, mivel a Mad Max 2. nemzetközi sikerén felbuzdulva még adótámogatást is bevezetett az ausztrál kormány a helyi természeti és egyéb adottságokat kihasználó alkotások számára. Így történt az, hogy a trashfilmek áradata és Peter Weir jóformán egyszerre jelentek meg az ausztrál filmipar horizontján, elhozva az ausztrál új hullám szelét.

Plakátrészlet, benne Mad Max: Not Quite Hollywood: The Wild Untold Story of Ozploitation

Számos, a későbbiekben részletesen tárgyalt elem van, ami a Mad Maxet és különösen a Mad Max 2.-t ideáltipikus ozploitationné teszi, a helyi színezetet már nyomokban is alig tartalmazó Mad Max 3: Az igazság csarnokán innen és túl, a Mad Max: A harag útja és a Furiosa: Egy Mad Max-történet azonban már korántsem ennyire egyértelműen kötődik a kontinenshez és az ottani filmgyártáshoz, világképüket mégis alapjaiban határozza meg a táj és a tuningolt járművek. Mielőtt azonban eljutunk idáig, érdemes feleleveníteni a kezdeteket.

Mad Max 1

Az 1979 április 12-én bemutatott Mad Max egy konvencionális bosszúfilm narratívájára épül a(z akkor) nem túl távoli jövőben. Max Rockatansky (Mel Gibson), a fiatal zsaru bár nem keresi a bajt, az egyhamar megtalálja őt, minek folytán elveszíti feleségét és gyermekét, így magányos bosszúállóként száll szembe a vidéket terrorizáló motoros bandával. Számos alkotásból ismerős lehetett már akkoriban is a történet – mint például a Dustin Hoffman főszereplésével készült Szalmakutyák (Straw Dogs, r.: Sam Peckinpah, 1971) vagy a Charles Bronson-féle Bosszúvágy (Death Wish, r.: Paul Kersey, 1974), csak hogy a korszak két legismertebb és legnagyobb hatással bíró filmjét említsük. A leginkább szembetűnő különbség az említett filmekkel mégis az, hogy Max Rockatansky nem civil, hanem a rend őre, akinek már rutinja van az országúton száguldozó őrültek lekapcsolásában.

A Mad Max esetében a helyszín jól beazonosíthatóan Dél-Ausztrália. A film közel kéttucat helyszínen forgott Victoria államban, elsősorban Melbourne környékén. George Miller „néhány évre a mától” helyezi el a cselekményt, némileg eltávolodva a hetvenes évek legvégének jelenétől, egy olyan jövőbe helyezve azt, amely pont a helyszínek, a lakóépületek és azok berendezése miatt még jól felismerhető és valóban nem tűnik túl távolinak. A Mad Max világa leginkább a vidéki Ausztrália végtelen országútjainak és az ott garázdálkodó motoros bandáknak a világa. Utóbbival a törvény már aligha tud mit kezdeni, erre utalnak a Department of Justice feliratának girbe-gurba betűi, valamint a rend őreinek megkopott állománya is. Miller a jól bevált műfaji sablont nemcsak a helyszínnel és a helyi dialektusban megszólaló színészekkel egészíti ki, hanem a hetvenes évek ozploitationjeinek visszatérő motívumával is: a helybeli békés lakosokat rettegésben tartó motoros/autós bandával. Ausztráliában az autóktól/motoroktól való függőség a nagy távolságok miatt éppoly ismerős jelenség, mint Amerikában. A Mad Max világa a tuningolt autókat leszámítva még nagyon is a hetvenes évek végének vidéki Ausztráliája annak gyéren lakott településeivel, festői szépségű, de többnyire néptelen tengerpartszakaszaival: kicsit olyan, mint az amerikai westernek frontier-városai, ahová nem ér el a törvény keze, és ahol ezt kihasználva garázda bandák tartják rettegésben a városka tisztes polgárait. Tipikus western-toposz, miként a velük szembeszálló magányos lovas, ez esetben autós/motoros is. A westernekből ismert vadnyugati rablóbandita ausztrál változata, a bushranger Miller filmjében – ahogy több más korabeli ausztrál zsánerfilmben is – ló helyett már motoron érkezik, a lóerőkkel együtt sokszorozva meg az általa jelentett fenyegetést. A helybelieket rettegésben tartó motorosbandák olyan korabeli ozploitation filmekben tűntek fel, mint például a Stone (r.: Sandy Harbutt, 1974), a Láncreakció (The Chain Reaction, Ian Barry, 1980), a Midnite Spares (r.: Quentin Masters, 1983), vagy a Szalmakutyákra sok tekintetben hajazó Vadászat (Fair Game, r.: Mario Andreacchio, 1986) – utóbbi egyik ikonikus jelenetét Miller a Mad Max: A harag útjában idézte meg.

Az eljövendő vég traumája – A posztapokaliptikus film vágyszerkezete

2020. november 28.

Jelen tanulmányban a trauma fogalmát vizsgálom, hogy utat találjak annak a magyarázatához, hogy a filmes apokaliptikus víziók miért jutnak jelentős piaci szerephez és figyelemhez a posztmillenáris filmkultúrában. A trauma elméleti beágyazottságának köszönhetően ez a vizsgálat elkerülhetetlenül a pszichoanalízis érvrendszerére támaszkodó értelmezést feltételez.

Olvasd tovább  

Ausztrália rendkívül gazdag élővilágából ebben a részben keveset, a tájból annál többet látunk, és ez nem kis mértékben köszönhető annak, hogy anamorf(ikus) lencsével, szélesvászonra forgatták. Itt még nem az elkövetkező részek sivatagos, kopár, posztapokaliptikus tája fogad bennünket, hanem az ausztrál vidék a lapos házaival, a közöttük húzódó, illetve az országutakat is övező zöld területekkel. Maxék otthona is egy átlagos vidéki ház gyerekjátékokkal, kényelmes, a hetvenes évek végének lakberendezési trendjét tükröző bútorokkal. Bár az üzemanyag fontos szerepet játszik itt is, és akad is utalás a filmben arra, hogy nem olyan kiapadhatatlan erőforrás, mint azt korábban hitték, a hat évvel az első olajválság (1973) után, a második olajválság (1979) idején forgatott filmben még korántsem bír akkora jelentőséggel, mint a későbbi epizódokban. A Mad Max elsősorban az ausztrál filmben szintén visszatérő témának számító kérdéskört, a terület megvédésének/uralásának problematikáját járja körbe a térségben garázdálkodó, azt magáénak érző banda és a vele szembeszálló magányos rendőr történetén keresztül. Amint említettem, az amerikai westerneknek is visszatérő toposza ez, ám ott mindez időben jobban behatárolt és a múlthoz kötődik, nem úgy, mint az ausztrál vidék esetében, ahol ez mindmáig valós probléma, ahogy az országúti száguldozások és a területüket védő, az idegenekkel nem pusztán bizalmatlan, hanem egyenesen ellenséges helybeliek is.

Millernek a baleseti sürgősségin eltöltött orvosévei alatt volt alkalma képet kapni az országutakon zajló versenyzésekről és a közlekedési morálról. A helybelieket és idegeneket egyaránt terrorizáló bandák mindmáig tartó jelenlétéről pedig olyan zsánerfilmek tanúskodnak, mint a Nicolas Cage főszereplésével készült The Surfer (r.: Lorcan Finnegan), mely 2024-ben debütált a cannes-i filmfesztiválon. Ezen a vidéken az első fegyenctelepek megjelenésétől a bushrangerek fenyegette korai településeken át kulcskérdés volt továbbá a térségben a törvényes rend megteremtése és fenntartása, gondoljunk csak John Hillcoat Az ajánlat (The Proposition, 2005) című filmjére. A Mad Max-filmekben ábrázolt Ausztrália tehát korábban sem volt példa nélküli, jónéhány vonása azóta is visszaköszön a nagyvásznon.

A családja elvesztése miatt bosszút álló, az elvetemült motorosbandával szembeszálló Max Rockatansky az első film végére érdemli ki a „Mad” jelzőt, ami a Mad Dog Morgan sikere óta jól hangzott a korabeli ausztrál filmben, manapság azonban már keveseknek ugrik be az első ozploitation-filmek egyike, Philippe Mora 1976-os Mad Dog Morganje az amerikai Dennis Hopper címszerepésével, amelyet jóformán egycsapásra felülírt Mad Max figurája.

Mad Max 2

Ha létezik olyan, hogy ideáltipikus ozploitation, akkor a Mad Max 2. – Az országúti harcos (Mad Max 2: The Road Warrior) még inkább az, mint az első rész. Miller posztapokaliptikus víziója itt kezd kiérlelődni a sivatagos, jóformán lakatlanná vált tájjal, ahol a korábbi kies, de még zöld területekkel övezett, a civilizáció jegyeit magán viselő vidéknek már egyre kevesebb nyoma maradt. Itt már a kontinensre jellemző állatvilágból is több látszik, bár a döglött kenguru vagy gekkó teteme nem annyira az élet jeleit, mint inkább a pusztulásét mutatják. Itt már hangsúlyozottan az apokalipszis után vagyunk: ha eső hull az égből, az már savas, hiánycikk a víz és az élelem, Max is kutyájával osztozik a ritka kincsnek számító kutyakonzerven, és ami még ennél is fontosabb, háború dúl az üzemanyagért. A film nemzetközi forgalmazásra szánt változata egy rövid áttekintéssel kezdődik a világot átformáló természeti katasztrófáról és az üzemanyagért háborúzó felek által meghatározott világrendről. A Mad Max 1979-ben készült, a második olajválság évében, a Mad Max 2. – Az országúti harcos pedig 1981-ben, amikor már egyre jobban érződött a két olajválság és a hetvenes évek egész világot érintő gazdasági recessziójának utóhatása. A nyolcvanas évektől mindinkább a közbeszéd része lett a korábban kimeríthetetlennek gondolt természeti erőforrások apadása, belátható közelségbe hozva a növekvő népesség miatt küszöbönálló víz- és élelmiszerhiányt, valamint a nyomában járó káoszt, viszályt és éhínséget.

Nem véletlen, hogy a Mad Max 2.  cselekménye az üzemanyagszerzés, a víz és élelem reményében a távoli tengerpartra jutás és a maradék lakosságot rettegésben tartó motorosbandával való leszámolás körül forog. Itt már eltűntek az első részben még látható városok, felbomlottak a közösségek, az elsivatagosodott, elvadult vidéken egyre jobban elszabadulnak az indulatok, és már-már úgy tűnhet, semmi sem állhat az országutakon garázdálkodó motoros/autós bandák útjába. Szembetűnő a táj változása is: ha a Mad Max csak néhány évre korunktól játszódó történetéhez még Victoria állam, elsősorban Melbourne környéke adta a hátteret, a Mad Max 2. helyszíne az outbackbe még inkább belenyúló New South Wales volt, elsősorban Broken Hill és Silverton környéke. Utóbbi azóta is őrzi a forgatás emlékét, és valóságos zarándokhely lett a rajongók körében.

A Mad Max 2. tengerentúli forgalmazásába már a Warner Brothers is beszállt, ők javasolták Az országúti harcos alcímet az amerikai közönség azon részére való tekintettel, akik esetleg nem látták az első részt, így a Mad Max 2. önmagában nem mondott volna eleget számukra. A gyártásba azonban még nem szólt bele a stúdió, így az elsőhöz hasonlóan a Mad Max 2. is ízig-vérig ausztrál film lett, benne van minden, amit később ozploitationnek bélyegeztek, de az azzal sok tekintetben egybeforrott ausztrál új hullám jegyeit is magán viseli. Az első részt még a sürgősségi ügyeleteinek honoráriumából fedező Miller a második epizódban már kiforrott akciórendezőként tért vissza és jóval nagyobb büdzsé felett rendelkezhetett, orvosi szaktudása azonban a forgatáskor megsérült kaszkadőrök miatt a későbbiekben is kapóra jött.

Miller Mad Max-filmjeiben többször is fejet hajt egyik nagy kedvence, John Ford Hatosfogatának (Stagecoach, 1939) üldözéses jelenetei előtt, de Forddal közös bennük az is, hogy mindketten több különböző műfajban is maradandót tudtak alkotni. A vásznon az üldözéses jelenetek mellett az ozploitation filmek minden lényeges eleme felsorakozik, különösen a táj kap a korábbinál is nagyobb, sokszor már-már önálló szerepet, mint a titokzatosság és a veszély megtestesítője. A táj ilyetén megjelenítése az ausztrál exploitation filmeknek és az ausztrál új hullám alkotásainak leginkább meghatározó, talán nem túlzás azt mondani, hogy identitásképző eleme, gondoljunk csak Sikoly a sötétben (Cry in the Dark, Fred Schepisi, 1988), vagy a Piknik a Függő sziklánál (Picnic at Hanging Rock, Peter Weir, 1975) című filmekre, de ezt láthatjuk olyan későbbi alkotásokban is, mint például Greg McLean Wolf Creek – A haláltúra (Wolf Creek, 2005) című filmje.

Mad Max 3

A Mad Max 2. – Az országúti harcos után 1985-ben a Mad Max 3.: Az igazság csarnokán innen és túl (Mad Max Beyond Thunderdome) című, ezúttal már a Warner Bros. támogatásával készült alkotás volt hivatott feltenni a trilógiára a koronát. A brutális Mad Max 2. után a Mad Max 3. vélhetően a stúdió nyomására már mindössze PG-13-re szelídült, de nem feltétlenül ez ártott a legtöbbet a végeredménynek, és nem is Tina Turner szerepeltetése. A hármas mintha valahol félúton elveszett volna az ambíció és a megfelelési kényszer között. A cselekmény itt már nagyobbat ugrik előre az időben, Max majd' két évtizede leszámolt már a családja életét kioltó motoros bandával, a városok elpusztultak, üzemanyag már nincs is, csak a sivatag. Az itt élők is minden tekintetben egyre torzabbak, és már nem a káoszt kihasználó pszichopata motorosbanda vezére a legfőbb ellenség. A környezeti és nukleáris katasztrófa utóhatásaként a tájon és az embereken a torzulás és degeneráció megannyi jele mutatkozik.

Üdítő ellenpontja ennek az a kis eldugott oázis, ahol még zöld a növényzet és víz is van. Ide viszi Maxet a sivatagban a segítségére érkező nő, mert itt még vannak nők és gyerekek. A Mad Max 3: Az igazság csarnokán innen és túl az első Mad-Max film, mely a zöld természetet a női termékenységgel, és általa az élettel azonosítja. A nő, Savannah Nix (Helen Buday) a nomád körülmények között, törzsi szinten élő gyerekeknek mesél az egykori városokról, felhőkarcolókról – és a kor csúcstechnikájáról, a videóról. Savannah Nix meséjében szerepel Walker, a megváltó, a nő őt véli felfedezni Maxben, aki az elveszett éden visszanyerésének reményét hozza el számukra. A cselekmény előrehaladtával olyan ikonikus turistalátványosságok tűnnek fel a filmben, mint a Mermaids Cave, a Blue Mountains, Coober Pedytől Észak-Nyugatra fekvő Moon Plain, a Kanku-Breakaways Conservation Park, a ma is működő Brick Pit, vagy Homebush Bay, valamint egy elhagyatott, a semmibe futó vasúti sín a sivatagban. A filmbeli Jedediah bunkerét bemutató képsorokat a legendás alternatív művész, Crocodile Harry, „Crocodile Harry’s Underground Nest and Dugout” elnevezésű, jelenleg múzeumként működő egykori otthonában rögzítették.

Miller víziójában nincs helye a fejlett technikának, hiszen ebben a tájban mit sem érne, csupán az ember vagy állat hajtotta gépeknek van helye a civilizáció pusztulása után, így minden technikai vívmány, mely idáig vezetett, haszontalannak tűnik az elsivatagosodott tájban, ahol a modern embereknek nomádok módjára kell nap mint nap harcba szállniuk a túlélésért. Bár már országutak sincsenek igazán, az innen-onnan összetákolt, de a megváltozott környezeti tényezők között jól funkcionáló járművek még inkább felértékelődnek a túlélésért való küzdelemben. A még kisköltségvetésű Mad Max második része, a Mad Max 2. nem csak minden idők egyik legjobb akciómozija, de korának legjövedelmezőbb, a kritikusok által is elismert ausztrál filmje lett, a sikerén felbuzduló, a Mad Max 3.-ba bőkezűen befektető Warner Brothers ezúttal már jóval kevesebb nyereséget könyvelhetett el, különösen, mert ez esetben a büdzsé is jóval meghaladta az előző két részre szánt összegeket. Az akkor még trilógiaként elkönyvelt sorozat harmadik része minden tekintetben elmaradt a várakozástól, bár Miller kedvét ez aligha vette el (továbbra is ott munkált benne a történet folytatása), a folytatásra kerek három évtizedet kellett várnia a közönségnek.

A harag útja

Az immár Mel Gibson nélkül készült Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road, 2015) sok tekintetben kapcsolódik a korábbiakhoz, de markáns váltás például, hogy a show-t ezúttal a Charlize Theron által megformált Furiosa lopja el, az ikonikus ozplitation-saga legújabb része pedig ezúttal túlnyomórészt a namíbiai sivatagban található Dorob National Parkban és a Cape Town Film Studiosban forgott, Dél-Afrikában, mert az előre kiszemelt hazai forgatási helyszín a váratlanul lehulló nagy mennyiségű esőnek köszönhetően kizöldült, így csak egy-egy jelenetet vehettek fel az ausztráliai Potts Hillben és a Penrith Lake környékén.

A Mad Max nem egészen 400 000 dolláros költségvetése helyett már 100 millió dollárról szóltak az előzetes kalkulációk, a végösszeg pedig 150 millió körül alakult. A három Mad Max-film alatt a világ egyik legjobb akciófilm-rendezőjévé érett George Miller már 1988-ban folytatni akarta sikersorozatát, a bosszúnarratíváról egyre inkább az üldözéses szekvenciák felé tolva el a hangsúlyokat. A számos ok miatt három évtizedet késlekedő folytatás bár sok tekintetben eltér az eredeti Mad Max-trilógiától, univerzuma mégis egységesebbnek tűnik, mint például a Star Wars-filmek esetében, ahol az eredeti trilógia és az azt követő epizódok a technika ugrásszerű fejlődése miatt áthidalhatatlan és ezáltal sokakat elidegenítő különbségeket mutatnak.

Lenyűgöző őrület a MAXimumon – George Miller: Mad Max: Fury Road / Mad Max: A harag útja

2015. május 18.

Már az előzetes alapján sejteni lehetett, hogy az eredeti Mad Maxet is jegyző George Miller harminc évnyi maxtelenség után nagyon szórakoztató és látványos esztelenséggel kelti életre mai technikával és filmes nyelvvel a sivatagi pusztaságban száguldozó egykori rendőr karakterét. De hogy ekkorát üssön ez a film, arra nem lehet eléggé felkészülni.

Olvasd tovább  

Miller következetesen az elsivatagosodást, az emberek elvadulását és elkorcsosulását, a víz, az élelem és az üzemanyag hiányát helyezi középpontba, mely egyben az itt élők, pontosabban az itt túlélni akarók cselekedeteit is mozgatja. A fejlődésnek a nukleáris háború és a nyomában járó pusztulás szabott gátat, a városok eltűntek, a fejlett technikának – hasonlóképp, mint az előző részekben – nyoma sincs, de haszna sem lenne, egyedül az átalakított, a sivatagos terepen boldoguló játművek képviselnek értéket, miként a hozzájuk szükséges üzemanyag, a lövedékek, a víz és az élelem, csakúgy, mint a korábbi részekben. Itt már nem számít az idő, ha csak nem a még meglévő bázisok (mint például a Bullet Farm vagy a Citadel) között közlekedő szállítmányok időben célba éréséről van szó. Nem számít a technika, a fejlődés, csak az egészséges utódok nemzése, amiben a legfőbb hadúr, Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne) nem jeleskedik, bár öt gyönyörű felesége is van, akiknek más dolguk sincs, minthogy egészséges utódoknak adjanak életet. A cselekmény túlnyomó részét az üldözéses jelenetek teszik ki, amelyeket egy maréknyi storyboard artist együttesen álmodott meg közel 3500 képben – még mielőtt a forgatókönyv elkészült volna. Miller ezzel egyrészt a Mad Max 2. azóta legendássá vált üldözéses szekvenciáját akarta felülmúlni, másrészt ismét fejet hajtott az általa oly nagyra becsült John Ford Hatosfogata előtt.

2015-ben Cannes-ban egy panelbeszélgetés során a Mad Max – A harag útját az abban az évben megjelenő nőközpontú narratívák kontextusában tárgyalták, noha a Mad Max – A harag útja ennél összetettebb, hisz a címszereplő továbbra is Max Rockatansky (Tom Hardy), a történet pedig egy férfi képzeletének szüleménye. Miller alkotótársai is túlnyomó többségben férfiak voltak, a történet kulcsszereplője mégis egy igazi női akciósztár, a vágóasztalnál pedig Margaret Sixel, Miller felesége ült, aki nélkül az akciójelenetek korántsem hatottak volna olyan lélegzetelállítóan. Nem véletlen, hogy a tíz Oscar-jelölésből beváltott hat arany szobor egyikét Sixel kapta vágói teljesítményének elismeréseként.

Hogy vajon a vágóasztal mögött dőlt-e el véglegesen, hogy Furiosa (spanyolul dühödt/őrült asszony) lett a film központi karaktere, vagy korábban, már aligha érdekes. Az sokkal inkább, hogy mit is hozott ez az amerikai-ausztrál kopordukcióban készült alkotás. Aunty Entity még az ellenfele volt Maxnek, Imperator Furiosa viszont nemcsak az életét menti meg, de méltó társa is az akcióban. Az amerikai filmben egész sora van a női akciósztároknak már a hatvanas évek exploitation filmjeitől kezdve, az ausztrál filmben viszont az akcióhősök világa sokkal inkább a férfiak territóriuma maradt. Akadtak ugyan kivételek itt is előkészítve a terepet Furiosa eljövetelének, mint például Tom Cowan kegyetlen túlélőmozija, a Journey among Women (1977), de ilyen volt a Cassandra Delaney által megformált Jessica a már említett Vadászatban (Fair Game, r.: Mario Andreacchio, 1986), a Tövismadarakból ismert, de számos B-filmben szintén látható Rachel Ward A különös erőd (Fortress r.: Arch Nicholson, 1985) főszerepében is. Idesorolható még a Deborra-Lee Furness főszereplésével készült Shame (r.: Steve Jodrell, 1988) vagy a Nicole Kidman-féle Halálos nyugalom (Dead Calm, r.: Phillip Noyce, 1989) is, és szintén Noyce jegyzi rendezőként az 1200 mérföld hazáig (Rabbit-Proof Fence, 2002) című alkotást is. Az öt évvel a Mad Max – A harag útja előtt napvilágot látott Tomorrow when the War Began (r.: Stuart Beattie, 2010) már sokkal direktebb előzménynek mondható. Amint látszik, erős, a sorsukat kezükbe vevő női karakterek ugyan már feltűntek a vásznon a déli kontinensen is, olyan ikonikus, a B-filmes kategórián túlnövő hősnők, mint például az Alien-franchise Ripley-je nem született Furiosa előtt az ausztrál moziban, bár a gyártó ország tekintetében azért is érdemes óvatosnak lennünk, mert a Mad Max: A harag útja amerikai-ausztrál koprodukcióban készült, és csak alig egy-két jelenete forgott Ausztráliában. Furiosa szerepében egy Amerikában élő, de Dél-Afrikában született és nevelkedett színésznőt láthatunk, Mad Maxként pedig egy angol származású színész, a Mel Gibsont váltó Tom Hardy látható.

Míg az előző részekben, elsősorban az első két részben jól felismerhetően ausztrál tájakon játszódik a cselekmény (mi több, maga a táj legalább olyan meghatározó szereplővé vált, mint a benne mozgó figurák, vagy az általuk beszélt jellegzetes tájszólás), a Mad Max – A harag útjában már sokkal kevesebb, más tájegységek lakói számára idegen tájszólást hallhatunk, a helyi szlengből is jóval kevesebb jut. Utóbbi alól talán csak az a némileg vulgáris kifejezés kivétel, amivel Maxet jellemzik, és amelynek vulgaritása pont a helyi szleng miatt Ausztrálián kívül aligha jön át a nézőknek. Az sem feltétlenül közismert, hogy amikor Immortan Joe azt mondja, hogy „You will ride ethernal, shiny and chrome”, a chrome az ausztrál szlengben a belélegzett hallucinogén anyagra utal, nem véletlen, hogy a szájukat festik krómszínű spray-vel a halálba induló warboyok.

Miller nem csak Ausztráliától, de a „mindenkit legyőző férfihős”-központú narratívától is eltávolodott a negyedik részben. A nők itt gyökeres ellentétei az őket tenyésztési célra fogva tartó, testileg torzult, a betegség és degeneráció különböző jeleit magukon hordozó férfiaknak. Ők a termékeny éden ígéretei a sivatagi pokolban, nem véletlenül hasonlít egy kis oázisra a szentély, ahol Immortan Joe gyönyörű feleségeit tartják. Arról, hogy milyen is lehet az ilyen nők számára az ellenük irányuló erőszak és az anyaság élménye, Miller felkérésére Eve Ensler, a világszerte több nyelvre lefordított és számos színházban nagy sikerrel játszott Vaginamonológok szerzője mesélt a stáb tagjainak, különösen a Joe feleségeit megformáló modellből lett színésznőknek. Amint korábban is említettem, 2015-ben a női akcióhős már Ausztráliában sem számít kirívó jelenségnek, a stáb ilyetén érzékenyítése a nők elleni erőszak témájában azonban mindenképp úttörő elképzelésnek számít, különösen egy vérbeli akciómozi esetében.

Hasonlóképpen úttörőnek számít, hogy a Mad Max – A harag útja mindmáig a legtöbb aranyszoborral kitüntetett ausztrál film, arról nem is beszélve, hogy a műfajában is kiemelkedő, hiszen pont az akciózsánert ignorálja rendre az Amerikai Filmakadémia. Miller rendezői teljesítménye azonban a pályatársai többségét is főhajtásra késztette, sőt magukat a főszereplő színészeket is, akik a végeredményt látva, Cannes-ban a sajtókonferencián kértek bocsánatot a rendezőtől, mert a forgatás alatt még nem értették és nem bíztak kellően a víziójában.

Furiosa

Bár a Mad Max – A harag útjában Max az, aki a vérével hivatott az ellenfelet táplálni, az igazi vérátömlesztést Furiosa karaktere fecskendezte a Mad Max-sagába, nem csoda, hogy a Mad Max – A harag útjának sikerén felbuzdulva Furiosa gyorsan kapott is egy előzményfilmet: Furiosa: Történet a Mad Maxből (Furiosa: A Mad Max Saga) címmel. Az ismételten a vártnál hosszabbra nyúló előkészítés és az események időrendje miatt a félkarú Furiosát megformáló Charlize Theron helyett az előzménytörténetben az amerikai születésű brit-argentin Anya Taylor-Joy látható a címszerepben, a gyerek Furiosát pedig Ayla Browne formálja meg, egyedül Dementus szerepébem látható világszerte ismert ausztrál színész, Chris Hemsworth. Miller az előző részek hagyományaihoz híven az akciójelenetekben továbbra is csak minimális számítógépes beavatkozást használt, a legtöbb digitális trükköt a gyerekből nővé érő Furiosa átalakulásánál vetette be.

A Furiosa: Történet a Mad Maxből kicsit visszatérés a gyökerekhez, visszatérés az ausztrál sivatagba, ahol a forgatás zajlott. A legfőbb helyszín ismét New South Wales volt, a már korábban is többször megmutatott Broken Hill, Hay és Silverton, de feltűnik a vásznon többek között Kurnell, Terrey Hills és a Melrose Park is. A Furiosa egyszersmind visszatérés a bosszúnarratívához is: a gyermekként elrabolt és Dementus által nevelt Furiosa anyja haláláért esküszik bosszút elrablóján, melynek különös beteljesítéséig rögös út vezet. Az előzménytörténetből megtudjuk, miként vált belőle Imperator Furiosa Immortan Joe szolgálatában és miként veszítette el a kezét.

Harag Egyes: Egy Mad Max-történet – George Miller: Furiosa: A Mad Max Saga / Furiosa: Történet a Mad Maxből

2024. május 17.

Kevés tökéletes, vagy legalábbis ahhoz közeli film készült a történelem során, de a Mad Max: A harag útja egészen biztosan közöttük van. George „Sokoldalú” Miller adrenalinbombája úgy feladta a leckét mindenkinek, hogy azóta is csak próbál felzárkózni mellé a filmes világ többi része. Sajnos úgy tűnik, még saját maga is.

Olvasd tovább  

Miller az ötödik filmre igyekezett még lélegzetelállítóbb látványt és üldözéses jeleneteket megmutatni, amelyekben immár közel kétszázfős statisztériát mozgatott, időközben azonban elhagyta a saga névadó karakterét, Maxet. Hogy vajon emiatt nem váltotta-e be a hozzá fűzött reményeket a Furiosa, nem olyan egyértelmű. Egy biztos, a díjeső elmaradásánál és a langyos kritikai fogadtatásnál is fájóbb, az előzőekhez képest igencsak szembetűnő anyagi bukás azt példázza, hogy a Mad Max-saga új útjának szánt spinoff inkább zsákutcának bizonyult. A Furiosa fogadtatása azt is világosan megmutatta, hogy bár az előző résznek igazi vérfrissítést jelentett Furiosa alakja, azért a történet mégiscsak Mad Max története, ez az azóta oly sokszor idézett világ mégiscsak az ő világa, ami nélküle ezek szerint mégsem működik.

*

Miközben a hetvenes években Nagy-Britanniában a cenzorok foggal-körömmel küzdöttek a trash-hullám határokon kívül tartásáért, Ausztráliában nemcsak a külföldi alkotásokkal voltak engedékenyebbek, de a hazai filmkészítők munkái esetében is sok minden fölött szemet hunytak. Az ellenkultúra nyomában járó szexuális forradalom, a könnyű drogok legalizálása, a korhatár-besorolás bevezetése, és közvetlenül a nyomában járó közel egy évtizedes hazai és külföldi trash-áradat, valamint az ausztrálok autó- és motorfétise megfelelően előkészítette a terepet ahhoz, hogy tuningolt járművén Mad Rockatansky, azaz Mad Max begördüljön a vászonra és megmutassa bel- és külföldön is, hogy jól bevált zsánerfilmes elemekkel és kellő helyi színezettel ki lehet emelkedni a B-filmes kategóriából. Az 1979-ben még csak Ausztráliában, 1980-ban pedig Amerikában és Európa több országában is bemutatott Mad Max nem volt előzmény nélküli sem hazájában, sem a tengerentúlon, sikere és hatása azonban minden korábbi várakozást felülmúlt. A mindezidáig ötrészesre bővült Mad Max saga a legismertebb ausztrál exportcikké vált, kulturális ikonná téve Max alakját, akinek világa pedig azóta is állandó referenciapontként szolgál, ha az emberiség jövője vagy a klímaváltozás kerül szóba.

Az orvosból lett rendező, George Miller a nyolcvanas évek akciófilmhullámát meglovagolva és Mel Gibson karizmáját kihasználva 1985-re már trilógiává bővítette a posztapokaliptikus tájban a családja elvesztése után magányosan bolyongó, kiégett zsaru történetét. Arra viszont, hogy a domináns ausztrál macho-kultúrán túllépve igazi női akcióhős kerüljön a sztoriba, aki méltó társa lehet Maxnek, egészen 2015-ig várni kellett, az pedig, hogy Furiosa megkapta a maga előzménytörténetét, és tovább tágítsa a Mad Max-univerzumot, csak 2024-ben következett el. Talán éppen a hosszú várakozásnak és a változó korszellemnek köszönhető, hogy a Mad Max: A harag útja bebizonyította, hogy a Max karakterét kulturális ikonná tevő Mel Gibson nélkül is megáll a lábán, a Furiosa: Egy Mad Max-történet pedig vélhetően ezen felbuzdulva arról akart meggyőzni bennünket, hogy már a címadó Max karakterére sincs szükségünk ahhoz, hogy ez a világ működjön. Nos, utóbbiról épp az derült ki, hogy ez azért mégsem így van.

Az egyenrangúság sugárútján – Női szerepek alakulása a száguldós filmfranchise-okban

2015. szeptember 2.

A lányok romantikus filmekre, a fiúk pedig lövöldözős akciófilmekre buknak, pláne, ha autók is vannak bennük – ez a sztereotípia  még ma is erősen érzékelhető a holywoodi filmkészítő közegben, és sok időnek kellett eltelnie, amíg egy kifejezetten tesztoszteron-fűtötte, robbantós-autós franchise kitermelte az első olyan alkotást, amelyben már jórészt egyenrangú félként lehet tekinteni a női és a férfi főszereplőre egyaránt. Ez volt az idén bemutatott Mad Max: A harag útja (Fury Road).

Olvasd tovább  

Az viszont aligha vonható kétségbe, hogy a Mad Max-saga elkészítése során George Miller virtuóz akciófilm-rendezővé nőtte ki magát, és bebizonyította, hogy B-kategóriás ozploitationből nem csak egyszeri nemzetközi siker, hanem egész sikersorozat nőhet ki. Olyan zenei előadóművészek is fejet hajtottak előtte, mint Tupac Shakur a California Love vagy a Puretone az Addicted to Bass című klipekben, ezekkel is végképp megszilárdítva a Mad Max-filmek kultstátuszát. Miller azon túl, hogy felhasználta hazája elképesztő geográfiai adottságait posztapokaliptikus víziójának megjelenítéséhez, egyben feltette anyakontinensét a nemzetközi akciófilmes térképre, megmutatva, hogy Hollywoodon és Hongkongon túl is van élet, ha látványos üldözésekről van szó. Az ausztrál vidék pedig legalább annyira szerves részévé vált a Mad Max világának, mint a Mississippi-folyó vagy a Sziklás-hegység vidéke a klasszikus amerikai westerneknek.