Hallatlanul alacsonyra helyezi a lécet az idei nyárelő első Nicolas Cage-filmje: az Amikor leszáll az éj olyasfajta posztapokaliptikus családi horror, mely minden egyes műfajelemével pimaszul kényelmes biztonsági játékot űz, de sekélyessége és arcpirító egyszerűsége ellenére sem lehet haragudni rá.
Garland új filmje nem posztapokaliptikus, hanem apokaliptikus: azt mutatja meg, hogyan történik meg és miként néz ki egy ország (és egy civilizáció) összeomlása – és azt feszegeti, mi lehet ebben a mi felelősségünk.
A Finch ennek ellenére mégsem telitalálat, csupán egy melankolikus és kedvesen bájos történet – már amennyire bármi kedves és bájos lehet a kipusztult Földön.
Érthető, sőt, elfogadható az alkotók késztetése: ha egy kisköltségvetésű high-concept thrillerünk váratlan siker, akkor próbáljuk meg továbbfejni. Az már kevésbé elfogadható, hogy megelégedtek az alapötlet walkingdeadesítésével.
Zack Snyder 80 millió dollárból készített zombifilmet a Netflixre, amihez minden kreatív szabadságot megkapott. Azt viszont igazából csak találgatni lehet, kinek volt gyümölcsöző ez az együttműködés.
Az Európa a jövőben sokat markol és keveset fog. Philip Koch sci-fi opusza nagy csalódás, mégis úttörőnek számít az európai sorozatgyártásban, ráadásul kiindulópontja egy sajátosan európai aktuálpolitikai problémát helyez középpontba.
A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.
Jelen tanulmányban a trauma fogalmát vizsgálom, hogy utat találjak annak a magyarázatához, hogy a filmes apokaliptikus víziók miért jutnak jelentős piaci szerephez és figyelemhez a posztmillenáris filmkultúrában. A trauma elméleti beágyazottságának köszönhetően ez a vizsgálat elkerülhetetlenül a pszichoanalízis érvrendszerére támaszkodó értelmezést feltételez.