Az Európa a jövőben sokat markol és keveset fog. Philip Koch sci-fi opusza nagy csalódás, mégis úttörőnek számít az európai sorozatgyártásban, ráadásul kiindulópontja egy sajátosan európai aktuálpolitikai problémát helyez középpontba.
A Netflix térhódítása kapcsán gyakran merül fel a mozi halálának keserű jóslata, azonban a streamingszolgáltató más formában is hatást gyakorol a globális filmgyártásra és filmiparra. Az utóbbi években ugyanis a produkciós vállalat komoly tőkéket mozdított át Európába tartalomgyártás céljából. Ebben az akcióban különösen az európai sorozatgyártás hormonháztartása borult fel. Addig a sorozatok alapvetően az adott származási országon belül taroltak, külföldi export nélkül. A 2010-es évek elejétől az HBO már kísérletezett azzal, hogy a produkciók valahogyan áthidalják a nemzeti határokat (az izraeli BeTipulnak például rengeteg adaptációja született, Magyarországi leszármazottja a Terápia című sorozat lett), ehhez képest a Netflix inkább különálló produkciókat finanszíroz, licenszelt sorozatformulák nélkül. A leghajmeresztőbb változás az európai sorozattermelésnél viszont az, hogy a streamingszolgáltató az amerikai műfajok receptjeit és nagyívű költségvetéseit adja tovább az európai alkotóknak.
A lengyelországi Netflix gondozásában már elkészült Az erdő (The Woods), míg az angol „testvéreknél” Az idegen (The Stranger) című sorozat, és mindkettőben az amerikai krimi jegyei vegyülnek el némi hazai szájízzel. Ezúttal pedig a német Netflix emelte meg látványosan a tétet az Európa a jövőben című sci-fi sorozatával. A Philip Koch által kreált sorozat így tagadhatatlanul úttörőnek számít az európai sorozatmezőnyben, kár, hogy ezen gyártási kontextuson túl nem képes sok újat mutatni.
Az Európa a jövőben lényegében egy disztópia, melynek jelene 2074 Közép-Európája. A történet pontos helyszínét azért sem lehet beazonosítani, mert ebben a világban már nem léteznek országok, de még az Európai Unió sem, ami összefoghatná a térséget. 2029 decemberében az elektronikus eszközök rejtélyes okok folytán felmondták a szolgálatot és a világ (metaforikusan is) sötétségbe borult. Az apokaliptikus viszonyok nyomán törzsek jöttek létre, eltörölve a nemzeti identitásokat. Liv (Henriette Confurius), Kiano (Emilio Sakraya) és Elja (David Ali Rashed) testvérek és az Origines törzs tagjai, ahol a természet harmóniája és a békeszeretet uralkodik. Csendes erdejükbe azonban egy ismeretlen, futurisztikus repülő tárgy csapódik be. A külvilág iránti kíváncsiságtól hajtva az Origines törzs rátalál az erdőben egy sérült pilótára és egy misztikus kockára. A városi környezetben diktatórikus nagyúrrá lett Crows törzs válaszként lemészárolja az Origines törzset a kocka megszerzéséért, de a kaotikus harc közepette Elja végül megszökik az enigmatikus objektummal. Kiano a Crows rabszolgájává válik, Liv pedig egy katonaállamra emlékeztető törzshöz, a Crimsonokhoz kerül.
A Koch által jegyzett történet annyiban minden bizonnyal újszerű, hogy az apokaliptikus helyzet fő oka ezúttal nem egy természeti katasztrófa, egy atomháború vagy egy pusztító pandémia, hanem az EU felbomlása. És mint általában a sci-fi, az Európa a jövőben szintén egy olyan távoli veszedelemre utal, aminek nyomai a mi jelenünkben is megtalálhatóak. Hiszen a Brexit óta más tagállamokban egyaránt felmerült az EU-ból való kilépés gondolata. A Frexit, a Nexit és a Grexit körüli diskurzusok ingatag kártyavár képében épültek be a közbeszédbe és így már az EU szétesése sem tűnik annyira lehetetlen jövőképnek. Koch fiktív makrokozmoszában az EU a régi szép világ, az immár elérhetetlen édenkert jelképévé válik, amibe a szereplők tudat alatt visszavágynak, akkor is, ha személyesen nem tapasztalták. Némi propagáló hangsúllyal a sorozat tehát arra buzdít – két akciódús jelenet között – hogy tartsuk meg és vigyázzunk az EU egységére.
A testvérek szétszórásával Koch egy három szálon futó cselekményt indít útjára, azzal a céllal, hogy a karaktereken keresztül a fiktív világ különböző szeleteibe nyújtson betekintést. A „jó törzs–gonosz törzs–törzs nélküliség” triumvirátusából éppen utóbbira lenne a néző a legkíváncsibb, de Koch úgy adagolja az információt, mint egy amatőr tenyérjós. Rébuszok és homályos metaforák lepik el a forgatókönyvet anélkül, hogy bármi konkrétum kézzel foghatóvá válna. Cliffhangerek és revelációk egyensúlya meglepően aránytalan, a kérdések egyre csak sokasodnak, míg válaszokból zavaróan kevés akad. Így az évadzáró epizód is inkább egy utolsóelőtti rész benyomását kelti.
A még idegen inváziót is pedzegető történetben a törzsi életmód ráadásul röhejesen makulátlan látványvilággal társul. Egyenruhákat, egységes tárgyi világot és építményegyütteseket látunk, holott az apokaliptikus atmoszféra jóval átütőbb és realisztikusabb, ha ad-hoc jellegű, heterogén díszletet és jelmezt kölcsönöznek számára. Kochnál a törzsi élet szétszórt vadsága ehhez képest túlzottan esztétikussá szelídül. Ami hőseinket illeti – noha gyakran kerülnek életveszélyes helyzetekbe – nincs mitől félni, mivel a forgatókönyv kiszámíthatósága megóvja a nézőt az izgalmaktól. Mindazonáltal a kameracsapat és az utómunkáért felelős stáb nagyon kitett magáért, az Európa a jövőben akár amerikai sci-fi sorozatnak is beillene. Festői óriástotálok, drónfelvételek és háromdimenziós hologramok próbálják vonzóvá tenni ezt a világot, amely ötletes forgatókönyv híján végül érdektelen marad.
Koch sorozata – ha a jelenben nem is találná meg a közönségét – a jövő médiaarcheológusai számára érdekes (újra)felfedezés lehet. Az Európa a jövőben ugyanis a Netflix-féle kolonalizáció fontos állomásává válhat. Az pedig, hogy egy különösen baljóslatú disztópiában találkozhattunk az Európai Unió legnagyobb rémálmával, sokat elárul a mi jelenünkről is.
