Tarik Saleh egész estés animációja nemrég jól teljesített egyes fesztiválokon (Tribeca, Sitges, Velence, sőt, Titanic), hiszen egyike azon kevés 60 percnél hosszabb munkáknak, amelyek emberi kézzel, a lehető legkevesebb számítógépes beavatkozással készültek. A neves animációk világában mégis képtelen felülmúlni az agyondicsért Miyazaki-, Linklater-, Folman-munkákat – erre keressük a miérteket és a hogyanokat.

A történet középszerű és felejthető, de szerencséjére idénre nálunk is aktuális: egy nem túl távoli jövőben a világ egy hatalmas gazdasági válságot és ennek következményeit szenvedi el. Olajforrások merülnek ki, Európa nagyvárosait földalatti metróvonalak kötik össze. Nem véletlen: ebben az élethelyzetben, akárcsak az előző mondatban, nyoma sincs a logikának. A „miért” kérdést követő válasz kimarad, szerencsénkre mindannyiunk helyett majd én kitalálom, hogy minden olajjal működő jármű használhatatlan (a film erre nem tér ki). Az elég gyatrán bemutatott társadalom és ennek bogárszeműre rajzolt szereplői ezúttal és ezek következtében elbuktak, és a szó legszorosabb értelmében beleszáradtak a maguk rohadásnak indult betegágyába.

Nem kivétel főhősünk sem, aki az irodájába tokosodott faképű középosztályt testesíti meg. Monoton élete, besárgult párkapcsolata, munkahelye egyetlen emberi érzést enged szabadon szárnyalni benne: a kíváncsiságot. Ennek köszönhetően lép be kívülállóként a Metróba, aminek környékén folyton belső hangok szólítják meg, utasításokkal próbálva távoltartani őt. Hamar ráeszmél, hogy odabentről, a még pusztább és még nyomaszóbb metróhálózatban egy titkos társaság kontrollálja mindenki tudatát, és akár egy funkcionális telefonközpontnál, minden áldozatnak létezik egy irányítója, aki az embert saját elméjének rabszolgájává teszi. Persze, nem hiányzik az agykontrollhoz szükséges apparátus sem, ami ezúttal, úgy érzem, a fanyar humor érdekében felment a szpojlerezéstől: hölgyeim és uraim, a mindennap használt Dangst sampon az, aminek használata után örökkévalóságig a Metró szolgájává válunk. Néhány további csavarral a cselekményben a film helyenként meglep, de átlagosan, egy klisécsomaghoz méltóan teljesít.

Nem éppen ugyanez a helyzet a film vizuális erejével, ami könnyűszerrel magával ragad és újra előidézi a Roy Andersson-filmekre emlékeztető nyomasztó érzést, ami szürke fátylat borít a film mind a 85 percére, úgy „megsemmisítve” azt, hogy a legnagyobb öröm, felszabadulás, és szerelem is inkább egy könnyed gyászhangulatot idéz elő, minthogy kényelmet és biztonságot árasszon. A kivágásos (cutout) technikával elkészített szereplők álomszerűen, rendszeres rendszertelenséggel mozognak, gesztikulálnak. A szürkében tündöklő színhasználat, a fakó kosztümök, a díszletek, a sápadt arcok, a történet nyugtalanító lassúsága dicséretes módon alapozza ezt a kedvtelen világot és az elhatalmasodott ennui jelenségét ebben a disztópiában. A film ezekkel a módszerekkel nyakon szorít ugyan, de nem fojt meg. Az álomszerű atmoszféra az animáció kihasznált lehetőségeinek köszönhetően nagyszerűen működik, viszont egymagában képtelen megmenteni a történetet is, ami agyontaposott, mégis gödrös utakat járat be szereplőivel.

Láttunk ennél jobb posztapokalipszist is. Manapság a disztópikus filmeket képben leginkább a CGI és annak végtelen lehetőségei határolják be, valószínű ezért volt könnyű ezt a projektet producereknek eladni. A színben erős koncepció és a kivágásos animáció együttműködése viszont egyetlen rendező történetével sem művelhet csodát. Ezért szép papírmaséba csomagolt, átlagos és felejthető élménnyel maradunk.