Több év kihagyás után újra magyar produkció az HBO-n, ráadásul a puha diktatúra idejének végéről. A hazai nézőközönség majd’ minden gombjával egyszerre benyomódva várta a szériát, amely túlzás nélkül a legjobb sorozat a rendszerváltás előtti időkről – igaz, más nem is indult a címért.
A lovat oldalvást megülő úrihölgyek, monoklis gentlemanek, és a pompázatos, villany híján gyertyalángos gálaestek már messzebb vannak tőlünk, mint az önvezető autók vagy a repülő deszkák világa, a téma mégis legalább annyira keresett, különösen az utóbbi évtizedben. Ennek a trendnek egy korszakalkotó, bár itthon kevesbé ismert sorozat áll a hátterében, valamint az általa keltett, úgynevezett Downton Abbey-effektus.
Aki Hitlerből képzeletbeli barátot, vérszomjas vámpírból pedig piperkőc arisztokratát tud faragni, annak piperkőc arisztokratából (nem túl) vérszomjas kalózt formálni sem kihívás. Waititi megint csokiba rejti a napi gyógyszeradagot, ám, hogy a közönség csak forgatja-e a szájában a furcsa falatot vagy le is nyeli, még kérdéses.
Céline Sciamma egyik legtipikusabb, ugyanakkor saját sémáit megtörő drámája, amely nemcsak a rendező filmográfiája, de tartalma tekintetében is a magunk által hagyott mintákról beszél.