Az állandó változás kora: Downton Abbey Az állandó változás kora: Downton Abbey

Az állandó változás kora

Downton Abbey 2010-2022

A lovat oldalvást megülő úrihölgyek, monoklis gentlemanek, és a pompázatos, villany híján gyertyalángos gálaestek már messzebb vannak tőlünk, mint az önvezető autók vagy a repülő deszkák világa, a téma mégis legalább annyira keresett, különösen az utóbbi évtizedben. Ennek a trendnek egy korszakalkotó, bár itthon kevesbé ismert sorozat áll a hátterében, valamint az általa keltett, úgynevezett Downton Abbey-effektus.

A kosztümös drámákat lehet szeretni, gyűlölni, rajongani értük, vagy egyenesen viszolyogni tőlük, köztes állapot nemigen létezik. Nem is csoda, hiszen egy minden elemében markáns zsánerről van szó: a cselekmény általában vagy nehezen tetten érhető vagy éppen nagyon heves, karakterei vastagon fogó, de nem az árnyalásban elkopott ceruzával megrajzolt hősök és főgonoszok, gyakran túlromantizált motivációkkal, mindez olyan milliőbe helyezve, ami sem korban, de főleg büdzsében nem átélhető az átlagnéző számára. A kosztümös film tehát nem szükséglet, sokkal inkább egy luxus, kapocs egy letűnt és – leginkább ezáltal – jobb, nemesebb korral.  De a felsőbbrendűség illúziója így is milliókat vonz a mozipénztárakba, és az olyan alkotások, mint a Büszkeség és balítélet, az Édesek és mostohák vagy A hiúság vására kétségkívül az alapműveltség részei – különösen, mert egy részük szintén az alapműveltség részeként ismert regényeket adaptál. 

De míg a filmek 2-3 órás játékidejét jól kitöltik ezek a szélsőségek és magával ragadó elemek, addig egy sorozathoz már ilyen értelemben kevés lenne a réten fehér ruhában szökkenő, lebbenő hajú lányok, maszkulinitásukban megingathatatlan férfiak és  reménytelen szerelmeik képlete. Éppen ezért 2010 előtt alig volt piaca az ilyen szériáknak – ekkor jött Julian Fellowes, aki a Gosford Parkkal szerzett nézői elismerés és Oscar-díj után bebiztosítottnak látta egy századforduló eleji angol arisztokratákról szóló sorozat keresletét. És igaza lett.

Csengető Mylordok

Crawley-k kalandjába 1912-ben csatlakozunk be, máris egy tragédia kapcsán, amely a Titanic elsüllyedésével időben és jellegben is pozicionálja a szériát. Megismerkedünk a lágyszívű Lord Grantham, a mindig mosolygó felesége, valamint három bájos lányuk, Mary, Edith és Sybil figuráival, akik ráadásul éppen eladósorban vannak, ezzel biztosítva a cselekmény alakulásának legalább felét. Hiszen Downton legnagyobb értéke nem a milliókat érő műtárgyakban, a csodás kastélyban vagy a végeláthatatlan földbirtokban, hanem a család egységében rejlik. De azért előbbiek fenntartására is szükség van, így ismerkedünk meg a szalon csillogását biztosító, fényén azonban aligha osztozó szolgálói réteggel, akik éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy Downton fogaskerekei olajozottan forogjanak. Mind markáns, az évadok során alig-alig változó karakterjegyekkel viszi végig saját küldetését, amely az urak szolgálásán túl az, hogy egy-egy típust képviselve kedvencet választhasson közülük a beszippantott néző. Itt van mindjárt Mrs. Patmore, a vidám, de mindig a legrosszabbat feltételező, szerethetően bárgyú szakácsnő és a kezdetben még nála is egyszerűbb konyhalánya; itt van az élére vasalt Mr. Carson, aki saját családjánál is jobban szereti Crawley-ékat; van itt a sötét múltjából (bottal) kilábalni próbáló lakáj, aki olykor némi jól megérdemelt thrillert csempész a drámába, és párja, a makulátlan Anna. De természetesen idelent sem maradunk főgonosz nélkül: a mások gyötrelmeiből táplálkozó Mr. Barrow mindannyiuk közül a legmegosztóbb – ugyanakkor a legjobban kidolgozott karakterív is az övé.

Bár a két társadalmi réteg határozottan elkülönül egymástól, az alkotók gondoskodtak a kettő kontúrjainak enyhe eldolgozásáról is: alulról érkezik Tom Branson, a szocializmus eszméjével megbabonázott Sybil szerelme, aki a ház sofőrjéből avanzsál családtaggá, sokáig keresve helyét a két világ közt. Felülről pedig a csodálatos Maggie Smith karaktere bomlaszt, aki vitán felül a sorozat legtündöklőbb jelensége. Szarkasztikus, önreflexióval jócskán megpakolt riposztjaival hitelesen és hatékonyan rángatja le az arisztokráciát annak imádott magaslováról.

Ez a társadalmilag kétpólusú, de értékítélet szempontjából kissé irreálisan homogénre gyúrt csapat vezet át minket a háború előtti korszakból egészen 20-as évek végéig. A hosszú úton komoly tragédiák kísérik őket, némileg megszenvedik a világégést – már amennyire az egy lordot és elszigetelt birtokát elérheti –, és személyes traumáikkal is szembesülniük kell. De legtöbbet talán – ahogy már szó esett róla – a három lány szerelmi élete emészt fel az odafent folyó eseményekből. Míg Sybil a család tiltakozása ellenére családot alapít Bransonnal és bevezeti a „félvér” vonalat a nemesi családba, addig Edith a „középső gyerek szindrómában” szenvedve évadokon át keresi a ferfit, akitől megkapja azt a figyelmet, ami jellemzően csak testvéreinek jut. A főszál azonban egyértelműen a Mary-é, aki a vagyon örökösével, Matthew Crawley-val a népszerű „ellenségekből szerelmesek”-utat járja be. Hosszú éveken át be nem teljesedő viszonyuk egyrészt jól szolgál a zsáner kötelező romantikus szálában, de olyasmire is hivatott, ami egyben a sorozat sikerének kulcsát is jelentheti. 

Mitől fut(ott) úgy a szekér?

A kosztümös filmek ellen az egyik leggyakrabban felhozott érv a valószerűtlenség, az életszerűség hiánya. Ha ez egy filmben zavaró tényező, rövid számítással felszorozható, mennyire irritáló lenne egy több évados széria esetében. Ahogy erről már szó volt, a cselekmény a Titanic elsüllyedésével nem csak időben, hanem jellegben is rögzíti a Downton Abbey-t, amelyet Fellowes zseniálisan úgy alkot meg, hogy a személyes viszályokat és intrikákat végig történelmi események és társadalmi alakulások realitásával szegélyezi.

A szűk fókuszt Downton mikrokozmoszáról az éppen átalakuló angol társadalomig tágítja, így a család és a szolgálók nem csak egyéni karakterként, de a társadalom makettjeként is funkcionálnak. Kezdve Lord és Lady Grantham kapcsolatával, amely a századforduló előtti házasodási trendet mutatja be, ahol a lassan elszegényedő, ám magas rangú angol urak címmel ugyan nem rendelkező, de annál vagyonosabb amerikai üzletemberek örököseit vették nőül, biztosítandó a család magas pozícióját. De míg az érdekházasságok kérdésköre gyakran megénekelt téma ebben a műfajban, addig például a mezőgazdaság változása korántsem. A Downton Abbey azonban gyakorlatilag eköré szervezi az arisztokrácia életét, ami teljesen jogos, hiszen a valóságban annak hanyatlása és a demokrácia eszméjének elterjedése okozta a réteg szinte teljes eltűnését.

Tehát miközben Mary és Matthew násztáncukat járják, munkatársakká is válnak, és együtt kutatják fel az elavult masinák és módszerek miatt pusztuló gazdaság problémáit. Közben Sybil és Tom szerelme pedig az eszmei változás, az egyenlőség felé való nyitás forrásaként szolgál. A korszerűsítés természetesen mindkét vonalon jókora akadályokba ütközik, előbbi a pénzhiány, utóbbi a felsőbbrendűség engedni nem akaró képzete miatt. De a progresszió legnagyobb kerékkötője mindkét esetben maga a változástól való rettegés. Igazából teljesen érhető, hogy egy vagyonát megszámolni képtelen, magasrangú arisztokrata, aki nem érti a „hétvége” mechanizmusát, nem szívleli a haladás gondolatát, hiszen neki innen már csak lejjebb van. Kifejezetten szimpatikus, hogy a változás nehézségeinek ábrázolására a készítő hajlandó volt „beáldozni” a kezdetben nemeslelkű, támogató és kedves főhősét (Lord Grantham): az évadok során egy zsémbes, már-már bigott nemesúrrá változott, aki az új idők elsöprő folyamában rendre sikertelenül próbálja megvetni a lábát. Az erős, stabil vezetőből lassacskán egy öregúr lesz, aki csak kapkodja a fejét, mikor lánya egy ír szolgálóhoz megy feleségül, a veje észrevétlenül átveszi birtokai felett az irányítást, felesége pedig nem átall elkezdeni dolgozni. 

Egyenjogúságok vására

Ha már dolgozó nők: a sorozat sokat foglalkozik a feminizmus témakörével is, Mary a maga makrancosságával, önálló és szinte komor természetével képviseli a kor feminista törekvéseit, ahogy Sybil is, aki legkisebb testvérként gyakorlatilag minden ellen lázad, amibe beleszületik, így az arisztokrácia eltűnése mellett a női egyenjogúségért is harcol. Leghitelesebben talán azonban mégis Edith alakítja a független, erős nő szerepét, aki férj híján újságírónak, majd főszerkesztőnek áll, közben lányáért is egyedül küzd. De nem csak agrár- és társadalmi kérdésekben követhetjük végig a századeleji Anglia alakulását: lévén, hogy több évtizedet ölel fel a sorozat cselekménye, a technikai fejlődés megjelenítése is elengedhetetlen – de szerencsére egy-egy mókás jelenetnél nem mélyül el jobban az ördögtől való telefon vagy a varázslatos kenyérsütő történetének kifejtésében.

A Downton Abbey lokomotívjának kerekeit tehát a kor hozta állandó változás és az az ellen ágáló, szokásokba, rangba és értékekbe kapaszkodó állandóság kettőssége hajtja. De hiába az igyekezet, a ruhákkal és hajakkal együtt idővel az erkölcsök is engedni kezdenek korábbi szorításukból.

Bár a századeleji angol arisztokraták közt a prüdéria még éppen csúcsra járatott, a sorozat egész realistán kezeli a szexualitás kérdését. Lopott csókok, ágyban kimúló szeretők, házasságon kívüli gyermekek és több évtizedre visszanyúló beteljesületlen szerelmek piszkítanak bele a makulátlan múltú lordok és ladyk életébe. Gyakorlatilag alig akad szereplő (különösen a feddhetetlennek tűnő nemesek között), aki ellen ne lehetne olyan kompromittáló tényeket felhozni, ami végleg földbe döngölné a megítéléséküet – olyan más nemesek előtt, akik maguk is rejtegetnek némi vajat a fülük mögött. De a széria az intrikák vadászta hatáson túl komolyabb célokat is kitűz a szex eszközének alkalmazásával. Felhívja például a figyelmet a nemi erőszakra, illetve (feltehetően korunk igényeivel arányosságban) a végére egyre kiemeltebb meleg-szállal társadalmi érzékenyítést is folytat.

Egy új(abb) korszak

Az eredetileg három évadra tervezett sorozat a nagy érdeklődésre való tekintettel végül megduplázta a szezonjait (bár sokak szerint a tervezett három után már érezhetően erőlködik a nézők megtartásáért), s ha ez még nem volna elég, 2019-ben egy, a sorozattal megegyező című filmmel is előállt. A rajongók nagy izgalommal várták, hogy kedvenceiket a mozivászonon láthassák viszont – és bizonyos értelemben meg is kapták, amit akartak, hiszen a film a királynő érkezésének történetével leplezetlen fanservice-t folytatott.

Idén Egy új korszak című legújabb művével a rendező Simon Curtis és az íróként megmaradó Fellowes újra megmelengetik a rajongói szíveket: mindenki visszatér egy végső nagy kaland erejéig. A sztori a csapat egyik részét Franciaországba, Lord Grantham felmenőinek kutatására szólítja, míg az otthonmaradók egy némafilm forgatásának helyszínébe csöppennek. Az alkotók ezúttal már nem csak az angol arisztokrácia, de a filmek rajongóit is célba vették, ugyanis egy valódi forgatás elevenedik meg előttünk, magánéletét okkal rejtegető sármőr főszereplővel, hisztis dívával és egy – a mozgókép szerelmesei számára ínyenc falatnak számító – konfliktussal: a némafilm hanyatlásának jelenségével. Általa kézenfekvővé válik a (megint csak) elkerülhetelen újítás igénye, a stáb – Downton Abbey lakóival együtt – pedig döntésre kényszerül, hogy ragaszkodik-e a letűnő korhoz vagy enged az új idők szavának. Közben a Crawley-család egyenesen szappanoperákat idéző eseményekkel kecsegtet a francia riviérán, mikor Lord Grantham és vele az egész dinasztia renoméja veszélybe kerül, amint az egyre betegebb Lady Violet múltjának egy zavarbaejtő részletére fény derül.

Noha a filmtörténeti kikacsintások egészen üdítőek, a sok ismerős arc pedig mámoros nosztalgiát borít a filmre, ahhoz azért kevés, hogy ne lássuk meg tőle, hogy a cselekmény kínosan felületes és abszurd fordulatokkal tűzdelt, a karakterek pedig még magukhoz képest is felszínesek maradnak. Bár az talán nem is volt elvárás, hogy az Egy új korszak önálló alkotásként is működjön, ám ebben a formában talán még az eredeti saga nimbuszára is árnyéket vet.

De amíg az eszére láthatóan már nemigen hallgat, Downton Abbey szíve húsz év után is a helyén van, készen arra, hogy bizonyítsa igazát még egyszer, utoljára: bár a világ változik és a némafilmből is lehet még hangosfilm, de a család – megingások ide vagy oda – akkor is állandó.

A Downton Abbey-effektus

Bár „hivatalosan” csak a fent leírt társadalmi és mezőgazdasági változást jelölné ez a bizonyos effektus, de hat évadon és immár két nagyjátékfilmen túl, 12 év távlatából kijelenthető, hogy a kultikus sorozat hatalmas befolyással volt gyakorlatilag minden érintett elemére. Olyan apróságokkal kezdve, mint a brit gin amerikai exportjának látványos megnövekedése, a korszak ruháinak és azt art deco popularitásának visszatérésén át a lakáj szakma újbóli keresettségéig.

Legnagyobb hatással természetesen a filmes világra volt – ritka például, hogy egy alkotást a vele egyidőben futó sitcomok említsék, a teázó nagyurak története viszont A hivatal (The Office), az Így jártam anyátokkal és a Modern család készítőit is megragadta.

Fellowes sorozata túlzás nélkül korszakot alkotott: 2010 előtt a Tudorokon kívül előtt alig születtek nemzetközi sikereket elérő kosztümös sorozatok, de a Downton Abbey iránti világméretű rajongást látván számos széria indult útnak ebben a témakörben: Viktória, A korona, Katalin hercegné – csak hogy néhányat említsünk. És ahogy látható, ezek a sorozatok szintén a Downton Abbey által alkotott képlet szerint működnek, főszereplőik kalandos magánéletét valós történelmi események és jelenségek megjelenítésével teszik értékesebbé, élvezhetőbbe és reálisabbá. És bár a formula néhol változik, a kosztümös sorozatok listája egyre csak nő: Nagy Katalin – a kezdetek, Bridgerton, vagy Fellowes újabb ígéretes próbálkozása: Az aranykor.

Kár tehát tagadni: szeretjük az efféle szappanoperákat, egyfajta „nemesi valóságshow”-ként tekintünk rájuk: egy csapat ember, akik olyan környezetben élnek, amilyenben mi sosem fogunk, emberi értékeik viszont még így is gyakran jócskán elmaradhatnak a mieinkhez képest, ezáltal nem kevés elégedettséggel töltve el a nézőt. Lehet, hogy a cselekmény lassan csordogál vagy önismétlő, lehet, hogy a karakterek továbbra is egyszerű archetípusok, a fényűzés pedig minden nappal egyre messzebb kerül tőlünk, de az angol kosztümös sorozatok olyanok, mint maga a brit monarchia: nincs lényegi szerepe, de olyan lenyűgözően tobzódik a saját feleslegességében, hogy többszáz évad után is izgalommal ülünk miatta a képernyő elé.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller