Olaszország idei Oscar-nevezettjében nem a háború a legszörnyűbb, hanem valami olyan, amit nálunk már csak a szereplők képtelenebbek megfogalmazni.
A háború visszafordíthatatlanul megváltoztatja az embert – jegyzi meg az észak-olaszországi kis falu bábája, miután a frontról csodával határos módon hazaszökött fia kiüresedett szemeiből csak a halál tekint vissza rá. A hegyvidéki Vermiglióig bár nem jutnak el a tankok, az éppen zajló második világháború hatása aktívan alakítja a hétköznapokat. A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének különdíjával kitüntetett érzékeny katonaének nézése közben azonban hamar rájövünk, hogy a dezertőrökre súlyként nehezedő megfogalmazhatatlan titok errefelé ugyanúgy besötétíti mindenki más tekintetét is, s a háború valójában csak testet szolgáltat nyomorukhoz. Éppen ezért annak vége sem jelenthet megváltást, sőt, még nagyobb bizonytalanságba sodor. A Vermiglio érzéki visszafogottsággal elénk tárt végtelen zártságában a valóság tagadása a legnagyobb bűn, s míg ezt valaki nem képes meggyónni, senki sem nyerhet feloldozást.
A falutól nem messze rejtőzködő katonák érkezése leginkább a helyi tanító (Tommaso Ragno) családjának életét forgatja fel, akinek legidősebb lánya, Lucia (Martina Scrinzi) ugyanis pillanatok alatt beleszeret a sebesült unokatestvérét vállain hazacipelő Pietro (Giuseppe De Domenico) szicíliai sármjába. A háború nem a legmegfelelőbb pillanat a házasságra, főleg mert így is elég éhes száj van a családban: Graziadei felesége éppen tizedik szülésénél tart, de folyamatosan meggyűlik a bajuk legnagyobb fiukkal, a tanulni rest és előszeretettel borozgató Dinóval, ahogy a szexualitását felfedezni vágyó, szorgalmas, de együgyű Adával, vagy apjuk kedvencével és nagy reményével, a kis Flaviával is. A hegyi kunyhóban eltöltött néhány pásztoróra után azonban már nem marad kérdéses, hogy az esküvővel nem lehet várni, s Lucia és Pietro egybekelnek.
A történet télen kezdődik, az olvadást hozó tavasz ebben az esetben azonban nem az új élet hirdetője – az egymást váltó évszakok ennek a világnak a zárt körkörösségét hangsúlyozzák. Ebben a vakbuzgó hitű rendszerben pedig maga a fejlődés válik tabuvá. Bár Graziadei tanítja gyermekeit, aligha képes szülőként jelen lenni és érzelmi fejlődésük mentorává válni. Ennek következménye az a naivság, ami majd mindannyiukat a végzetükbe sodorja. A felállított rend betartása egyre inkább eltávolítja a szereplőket a valóságtól, bármiféle azon kívülre irányuló érdeklődés pedig bűntudatot ébreszt és vezeklést kíván. A hősök tragédiája, hogy ebben a dermedt kiszolgáltatottságban akcióképtelenné válnak, képtelenek önmagukat cselekvőkként felismerni, s ezért egyetlen válaszuk az őket ért szerencsétlenségekre a passzív feldolgozás.
A Vermiglio legnagyobb drámája pedig az, hogy szereplői bármennyire próbálják felfüggeszteni a haladást, a valóság közben mégis megtörténik. Szerkezetének nagy leleménye, hogy a feszült pillanatok által nagyobb időugrásokban értesülünk a történtekről. Nincs érzelmi felkészítés, hatásvadász körülményeskedés, a rossz hírek váratlan kegyetlenséggel érkeznek s kerülnek felolvasásra az ebédlőasztal mellett. A felnőttek világával való találkozás végülis elkerülhetetlen, s az odautat éppen az teszi kíméletlenné, hogy annak tagadása csak késlelteti a megismerést, ami így egyszerre tör a szereplőkre.
A leghatásosabbra mégis a pazar szereplőválasztás sikerül. Bár a Vermiglio tájai is pompázatosak, s képi világa meglehetősen érzéki, a lírai fogalmazás gyakran túlromantizálja a forgatókönyv egyébként nyers helyzeteit. A színészek viszont mind megtalálják helyüket ebben a világban. A Graziadeit alakító Tommaso Ragnót kivéve a rendező amatőrökkel dolgozott, s ez igenis kifizetődőnek bizonyul. A megjelenő arcok nemcsak archaikus vonásaikkal erősítik az atmoszférát, de mindenki szemében ott sötétlik a még önmaguk elől is elrejtett titok, a tagadás vagy a tudni-nem-akarás mély verme.
A Vermiglio ünnepei és hagyományai egyszerre nyűgöznek le és borzasztanak el. A valóság érzékelésétől ilyen mértékben megfosztó hit végzetes – s ha valami a film veszélye lehet, az éppen az, hogy a világát irányító szabályokat könnyen meghaladottnak érezhetjük, s így végig viszonylagos távolságból nézzük a történetet. Maura Delpero második nagyjátékfilmje egy szerelmi ballada, amit szívesen hallgatunk, de minél távolabb kívánjuk magunktól.
