Az olasz-magyar koprodukcióban készült Pán – A belső sziget festményanimációs betétekkel gazdagított kísérleti filmként kuriózumértékű műalkotás. Úgy emel szót az emberiség háborús természete ellen, hogy közben arról az első világháborúban elhunyt frontkatonáról is megemlékezik, kinek neve hallatán teljesen más alakra asszociálunk. A fiatal bakát Pán Péternek hívták.
Az első világháború olasz frontja hegyvidéki lövészárkaival, sziklaperemre és víznyelőkbe épített ütegeivel, a szüntelenül ismétlődő isonzói csatákkal, majd a caporettói áttörés csodájával a magyar – és természetesen az olasz – hadtörténet tragikus, mégis dicsőséget is magában hordozó színtere. A magyarság körében mégis kevésbé ismert helyszín Monte Grappa, ahol egy 1918-as ütközetben – az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország sorsdöntő egymásnak feszülésének egyik helyszíneként – több tízezer katona vesztette életét. Ma Monte Grappa hegyén egy katonai emlékpark és temető ápolja az áldozatok emlékét. S bár a többség névtelenségük miatt a feledés homályába vész, van egy nyughely, amire mind a mai napig rendszeresen kerülnek virágok, mécsesek, apró kövek vagy éppen kagylók. A sírban Pán Péter nyugszik.
A krassó-szörényi Ruszkabányán született Pán Péter az Osztrák-Magyar Monarchia császári és királyi hadseregében szolgáló kiskatona volt, aki 21 évesen halt meg a Monte Grappa környéki harcokban. Önmagában is érdekfeszítő emberi tett sírjának gondozása – különösen azon elmélkedve, hogy az állandósuló gyászkinyilvánítás mennyiben racionális, hazafias gesztus, vagyis szól az értelmetlenül elhunyt harcosnak, és mennyiben szimbolikus cselekedet, amelynek célpontja sokkal inkább J. M. Barrie irodalmi gyerekhőse, a fiú, aki sosem nő fel. Egy-egy virág elhelyezésében ott lehet a felnőtté válás elkerülhetetlenségének személyes fájdalma, de a 20. századi világégésekkel és népírtásokkal meghasonlott emberi civilizáció elsiratása is.
Gianfilippo Pedote és Giliano Carli Pán – A belső sziget című, olasz-magyar koprodukcióban készült filmje is a valóban élt katona és a fiktív mesehős párhuzamára épít, hogy ily módon egyszerre tisztelegjen az első világháború valamennyi áldozata előtt és fogalmazzon meg univerzális érvényű háborúellenes üzenetet. A történet kezdetén az ifjú Pán Péter egyenruhában áll előttünk, épp dezertál. Egy szögesdrót alatt titokban átszökik a front olasz felére. A túloldalon azonban egy mesébe illő, zöld világot talál – az Asiago-fennsík sűrű erdei és lebegő sziklái varázslatos környezetet biztosítanak a filmnek. Ám ahogy a Pán – A belső szigetben valóság és fikció eleve keveredik, úgy ez a határátlépés is allegorikus gesztus. Az idilli környezet egyszerre tükrözheti a túlvilágot, a fiú eredendően tiszta lelkét és a természet által tájsebbé gyógyított csatatereket, amiket a jelenben az emberi pusztítás újra fenyeget. De a határátlépés azt is előjelzi, hogy nem egy hagyományos, narratív logikára épülő alkotásra kell számítani.
A Pán – A belső sziget sokkal inkább egy minden határt elmosó kísérleti filmként működik. Látszólag egy egyszerű, a háborús filmekhez jól illeszkedő küldetésdramaturgia szervezi a cselekményt a béke szigetét kutató katona bolyongásával, de a dezertálás aktusa eleve leszámol a műfajisággal, és fokozatosan a társművészetek irányába tereli a megvalósítást. Természetfilmezés, festményanimáció, népzene, sőt az installációs képzőművészet indítja be az asszociációkat.
Pán Péter azért lép ki a hadsereg kötelékéből, mert az a háború erőszakos világába taszította a fiatalt, a fiúnak váratlanul mégis fel kell nőnie. Az ártatlan lélek azonban sokáig csak a helyét tudja keresni a vágyott idillben, idegen testként, rettegve mozog benne, fegyverrel a kézben, ujjával a ravaszon. Talán a háború örökre megnyomorította. Nem véletlenül hangzik el a filmben olyasmi bölcselet, hogy a félelem egy érzés, aminek hatására már azelőtt meghalsz, mielőtt valóban meghalnál. Az alkotók pedig egyszerre éreznek együtt, gyászolják meg és próbálják segíteni a hősüket. Igyekeznek megragadni ártatlanságát, tisztaságát és gyermekdedségét, és érzékeltetik a belső béke megtalálásának nehézségét, már-már lehetetetlenségét. Nagyszerű, egyben újabb határelmosó döntés például, hogy Pán Pétert egy női színész formálja meg: Ondina Quadry apró és törékeny termete, szuggesztív tekintete és belső ereje nagyszerűen fejezi ki a belül dúló viharokat.
A filmben nem látjuk a háborút, csak az egyénre és természetre gyakorolt hatását, leginkább Pán Péter emlékeire és gondolataira támaszkodunk. Otthoni élményei Super 8-as, szemcsés felbontású felvételeken idéződnek meg. A gyermekkor varázsát kifejező vizualitáshoz szívfájdító dallamok (A csitári hegyek alatt) és édesanyjától hallott népmesék társulnak. Utóbbiakhoz azonban már festményanimációs megoldások is kapcsolódnak, jelezve a háborús tapasztalatok borzalmát. Az anya istenségekről és gépsárkányokról szóló archetipikus történetei szép lassan hadszíntéri emlékekkel ötvöződnek, a festmények metaformózisa Pán Péter lelkének deformálódását ragadja meg. A cselekmény előrehaladtával a különböző idősíkok – a múlt, a háborús jelen és a jövő – összemosódnak, valóság keveredik az archetipikus élményekkel, a Pán – A belső sziget pedig egy végtelenül lágy és lírai filmélménnyé válik a rettenetes háborúról.
Gianfilippo Pedote és Giliano Carli munkája mégsem válik örökbecsű filmélménnyé, ami az epizodikus felépítésű műalkotás túl direkt gondolatközlésével magyarázható. Amikor Pán Péter a vándorlása során a zöld idillben egymásra halmozott roncsokra lel, és a kamera gondosan végigpásztázza a fémtárgyakat, idővel kiderül, hogy azokat sárkányalakba rendezték, és valójában egy képzőművészeti installációt szemlélünk. Az alkotóelemek között azonban idővel eltűnnek az első világháborús roncsok, jön a második világháború, majd néhány menekültválságra emlékeztető mentőmellény következik, és ukrán feliratú bőröndök zárják a sort. A háborúellenesség univerzális üzenete ezáltal a Pán – A belső sziget meseszövésébe maradéktalanul illeszkedve, de azonnal dekódolhatóan, alternatív asszociációknak utat nem engedve fogalmazódik meg. És mintha a film minden egyes epizódja úgy működne, mint ez az installáció: egyetlen fontos gondolat kifejezéséért születtek meg. És a maguk önállóságában kétségkívül gyönyörűek, de a nézői gondolkozás szabadsága helyett csupán azokat az asszociációkat képesek ünnepelni, amiket Pán Péter Monte Grappa-i sírja az alkotókban keltett.
A magyar filmtörténetben viszonylag kevés az olyan film, ami nem a hátországban (Egy fiúnak a fele, Bakaruhában, Fábián Bálint találkozása Istennel), hanem a frontok valamelyikén, pláne az olasz fronton (Szürke senkik) játszódik. Az első világháborút túlélt frontkatonák (Én is jártam Isonzónál) elhunytával pedig egyre nehezebb megemlékezni erről az emberi kultúrát megroppantó kataklizmáról. Magyarországon különösképp, mert bár minden településen találunk egy világégés áldozatait megnevező emlékművet, a frontok – szerencsére – mind a mai határokon kívül húzódtak, így nincs is olyan nagyszabású, helytörténeti emlékhely, ahol eredeti hadszíntéri helyszínen tudnánk gyászolni.
Az olasz-magyar koprodukcióban készült Pán – A belső sziget kétségtelenül túlvállalja magát. Egyszerre igyekszik az első világháború konkrét tragédiájáról, felnőtt és gyermeklélek különbségéről, a háborús pusztítás egyetemes bűnéről, a technológiai növekedés lázában égő emberiség környezetkárosító tevékenységéről és a belső béke megtalálásának nehézségéről is üzenetet közvetíteni. Lírai hangvételű kísérleti filmként azonban mindenképpen kuriózumértékkel bír az első világháborút reprezentáló alkotások sorában, és a béke természetszerű üzenetén túl talán arra is biztat, hogy minél több ember keresse fel a Monte Grappa-i, vagy a többi front katonai temetőit.
