A legszívszorítóbb emberi drámák még mindig a háborúhoz köthetők, valószínűleg ezért nem tudják a filmrendezők elengedni a világháborús történeteket. François Ozon egy 1932-es filmet, Ernst Lubitsch Broken Lullaby című alkotását dolgozta fel, az eredmény pedig egy szép, de felejthető történet lett a háborút túlélők csillapíthatatlan bűntudatáról.

A Frantz az első világháború után játszódik Németországban, 1919-ben. Anna, egy fiatal özvegy, akinek vőlegénye, Frantz meghalt a háborúban. A lánynak nincs családja, de Frantz szülei befogadták, és saját gyermekükként szeretik. Mivel Anna nem csak fiatal, de vonzó is, hamarosan megkörnyékezi apósa barátja, Kreutz. A kérő felajánlja Annának, hogy elfeledteti vele Frantzt, azonban a lány tiltakozik: neki esze ágában sincs elfelejteni halott vőlegényét. Mindeközben észreveszi, hogy Frantz sírjára valaki friss virágokat tett, és idővel azt is megtudja, hogy a rejtélyes alak egy Adrien nevezetű francia férfi, aki állítása szerint Frantz jóbarátja.

A kisvárosban azonnal elkezdődik a találgatás, hogy mit keres itt egy francia, aki minden bizonnyal számtalan német haláláért felelős. Bár az emberek fel vannak háborodva, Hoffmeisterék (Frantz születi) és Anna kifejezetten üdítőnek találják Adrien jelenlétét, kicsit úgy érzik, mintha visszakapták volna Frantzot. Adrien Frantzhoz hasonlóan szintén Párizsban tanult, művelt értelmiségi, érdeklődik a művészetek iránt és még hegedül is. A francia férfi jelenléte arra kényszeríti a kisváros lakóit, hogy szembenézzenek a valósággal: az ellenséges francia hadsereg nem vérszomjas szörnyetegekből állt, hanem a németekhez hasonló fiatalokból, akiket ugyanúgy azzal az útravalóval küldött háborúba az apjuk, hogy „kötelességük megvédeni a hazát”. Persze többségükben még túlságosan erősen élnek a háborús sérelmek ahhoz, hogy jóindulattal forduljanak Adrien felé, de például Frantz nemzetszocialista lelkületű apja, aki kezdetben a „minden francia a fiam gyilkosa” mantrát ismételgeti, később már megkérdőjelezi a háborút támogató németek ártatlanságát.

Nem csak az olcsó szójáték jellege miatt adtam a bűntudat ötven árnyalata címet, ugyanis a filmben tényleg jelentős szerepet játszanak a színek – és bűntudat is. A képi világ alapvetően fekete-fehér, ám ez a hangulattól függően változhat. Először egy visszaemlékezés során válik színessé a kép, amely megerősíti bennünk azt az érzést, hogy a háború előtti boldogságot felváltotta a háború utáni melankólia. Idővel kiderül, hogy a jelen is tartogat örömteli pillanatokat, ilyenkor szintén színessé válik a kép, csak hogy aztán újra elszürküljön egy szomorú mondat, vagy egy fájdalmas emlék hatására. Ez a vizuális játék fokozza az érzelmi hatást, mégis kicsit eltávolít minket a médiumtól, ugyanis egy idő után a néző már tudatosan várja a vidám jeleneteknél a színváltást – ami egyébként ritkán történik akkor, amikor számítanánk rá.

A színészeket nem véletlenül méltatják: az Adrient alakító Pierre Niney hatalmas bociszemei olyannyira kifejezőek, hogy már-már túlságosan árulkodóak, Adrien minden apró hazugságát, elhallgatott gondolatát észrevesszük, amitől furcsának érződhet, hogy Frantz családja feltétel nélküli bizalommal fordul a férfi felé. Paula Beert pedig nem véletlenül díjazták a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ugyanis magával ragadó a törékeny, de határozott Anna szerepében. A kettejük kapcsolata különleges, egyikük sem képes túllépni Frantz halálán, így az idővel kialakuló egymást iránt érzett vonzalom nem az újrakezdésről vagy a továbblépésről, hanem a gyászon való osztozásról szól.

Ozon filmje szépen komponált, tartogat kisebb és nagyobb meglepetéseket, és elég jól bemutatja az összes fél szemszögéből a történteket. Például mielőtt azt hihetnénk, hogy csak a háború elvesztése miatt kesergő németek viselkednek támadóan és bunkón az angyalképű Adriennel, a filmben később megcserélődik a szituáció, és Anna lesz az, akit Franciaországban gyanakodva és ellenszenvvel méregetnek. A film nem csak a háborúnak azt a negatívumát mutatja meg, hogy emberek halnak meg, hanem a nemzetek egymás ellen fordulásának tragédiáját is. Ennek legnagyobb áldozatai pedig az Annához és Adrienhez hasonló fiatalok, akik egész életükben nyelveket tanulnak és külföldre járnak egyetemre azért, hogy más kultúrákat is megismerjenek. Majd hirtelen fordul a politikai helyzet, és vendégekből betolakodókká válnak az általuk szeretett idegen országban. Jobb esetben csak nem kívánatos személyek lesznek, rosszabb esetben fegyvert is fognak rájuk. Mindezt pedig azért, mert az ország vezetői azt találták ki, hogy „meg kell védeni a hazát.”