Timm Kröger tavaly Velencében bemutatott zsánerfilmje egy nosztalgikus húrokat megpendítő kuriózum: sci-fi noir, de nem tech-noir – mintha Alfred Hitchcock rendezett volna egy Nolan-filmet. A megidézett kézjegyek épp csak a szerző sajátját takarják ki.
Egy hetvenes évekbeli német talkshow felvételeit látjuk. A díszlet vágykeltő (bordós-lilás) színei alapján akár egy sztriptízbár privát szobájában is járhatnánk. A műsor meghívott vendége Johannes Leinert fizikus (Jan Bülow), akinek nemrég jelent meg Az univerzum elmélete című debütregénye. Nem regény – vág közbe rögtön Johannes, a könyvben leírtak szóról szóra megtörténtek, csak hát doktori fokozat hiányában nem adhatta ki tudományos írásműként. Pedig meghatározó szerepet játszik benne egy szerelmi szál – forszírozza a házigazda (Dirk Böhling), de akkor mondja el az író, szerinte miről szól a kötet. A multiverzumról, arról az úttörő felfedezésről, hogy közel végtelen számú párhuzamos világ létezik a miénkkel szimultán. Az értetlen és szkeptikus műsorvezető elvicceli a hajmeresztő kijelentést, ezért Johannes kiviharzik az interjúról, ám előtte még a kamera felé fordul, hogy egy Karin nevű nőnek üzenjen, amelyben arra kéri őt, adjon életjelet magáról. Timm Kröger már a nyitányban nyílt lapokra cseréli elmejátékfilmje misztikus ködét, ettől függetlenül korántsem egyszerű feladvány megfejteni, mit akar elmesélni Az univerzum elmélete.
1962-ben az ígéretes fizikus doktorandusz, Johannes egy tudományos konferenciára utazik az Alpokba a témavezetőjével, dr. Julius Strathennel (Hanns Zischler). A tervezett programot hamarosan rejtélyes eseménysorozat akasztja meg. A fizika akkor ismert törvényeit felforgató elméletén dolgozó férfi találkozik Karinnal (Olivia Ross), a titokzatos jazz-zongoristával, aki feltűnően sokat tud a férfiról – olyan emlékeket idéz fel neki, amikről soha senkinek nem beszélt. Megmagyarázhatatlan halálesetek történnek a svájci paradicsomban, Johannes viszont látni véli a meggyilkolt áldozatokat, akik ismét élnek és virulnak. Elindul hát a hegy gyomra felé, hogy meglelje a választ az ép ésszel felfoghatatlan jelenségekre, köztük azokra a furcsa viharfelhőkre, amelyek baljóslatúan zárják körül a vidéket.
Timm Kröger második nagyjátékfilmje a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált – akárcsak diplomamunkája, a The Council of Birds (Zerrumpelt Herz) a 2014-es mustrán –, ahol olyan impozáns alkotásokkal versenyzett az Arany Oroszlánért, mint a fődíjat végül elhozó Szegény párák vagy A gyilkos David Finchertől. A lánglelkű cinefilek talán kikérnék maguknak, ha az említett művekre nem szerzői filmekként hivatkoznánk elsősorban, pedig nehéz nem észrevenni, mennyire meghatározza mindkettő narratív struktúráját és mise-en-scène-jét a műfaji jelleg. Az univerzum elmélete hasonló határtáncot jár: elég csak felcsendülnie Diego Ramos Rodriguez és David Schweighart filmzenéjének, máris világos, hogy melyik zsánerrel van dolgunk, miközben az egészet egy nagyon tudatos rendezői vízió tartja gyeplőn. Kröger bevallottan azt a hatást szerette volna elérni, mintha valaki vászonra vetített álmát néznénk, amelyben visszakanyarodunk a múlt mozijához, pontosabban a filmtörténet egy eltorzult, furcsán egybeolvadt „emlékképéhez”, rajta Lynch-csel, Hitchcockkal és számtalan más, ismert vagy elfeledett rendezővel, amint összegyűlnek egy ódon szálloda halljában.
Ez a klasszikusan karcos képi világgal operáló metafizikai noir valóban álomszerű, de nem kizárólag az alkotói intenció értelmében. A történet minden valamirevaló bűnfilmhez méltóan lassú folyású, csakhogy a misztikumot fokozatosan oltják ki a fáradhatatlan hommage-törekvések. A sokszor egy helyben toporgó szekvenciákon való bóbiskolásból rendre felverik a nézőt a direkte nagyzenekarra komponált, epikus dallamok, a vonósok paranoid nyöszörgése akkor is leuralja a hangsávot, ha a szereplők mindössze kedélyesen elfogyasztanak egy pohár bort. A Rodriguez-Schweighart páros zenéje ettől függetlenül bravúrosan aknázza ki a műfaji követelményeket, szintúgy Roland Stuprich operatőr fekete-fehér, CinemaScope formátumra forgatott felvételei, amelyek a lehető legnagyobb (és legszélesebb!) mozivászonért könyörögnek. Még a szándékosan teátrális színészi játék is ezt a szórakoztatóan nosztalgikus aurát erősíti, mintha csak a hangos váltás kételyekkel teli hajnalán született volna a film.
Timm Kröger betéve tudja a filmtörténetet, ráadásul felettébb meggyőzően alkalmazza az ismereteit. Az alagútrendszerbe alászálló tetőpont (önkéntelen oximoron) például félreérthetetlen kalapemelés A harmadik ember legendás nagyjelenete előtt, a stáblista betűtípusa meg Az elveszett frigyláda fosztogatóinak tiszteleg. Akadnak azonban egészen meglepő tiszteletadások is: az író-rendező egy interjúban leplezte le, hogy Karin zongoratémáját Terrence Malick mesterművéből, Az élet fájából emelte át – igaz, nem eredeti műről van szó, hanem François Couperin barokk csembalista Les barricades mystérieuses című szerzeményéről. Órákon át játszható ez a feketeöves filmkedvelőkre szabott bingó, mindazonáltal marad némi hiányérzetünk amiatt, hogy a forgatókönyv az önálló egységként is működő fináléig nem képes hasonló agytornával szolgálni.
Az univerzum elmélete ugyanabban az évben vette be Velencét, amikor az Oppenheimernek köszönhetően a világ végre-valahára a fizikusok panteonjára szegezte a tekintetét. A fiatal és ambíciózus Johannes csupa olyan koponya társaságába csöppen, akik egykori kollégáikról, Niels Bohrról és Werner Heisenbergről anekdotáznak. Bár az atombomba atyja nem kerül közvetlenül említésre, a film tesz néhány, többé-kevésbé egyértelmű utalást a legutóbbi Nolan-opusz hősére, szóval akinek még nem jön ki a könyökén a Bhagavad-gíta szállóigévé vált sora, az egyenesen imádni fogja ezt az épülő-szépülő fizikusi cinematic universe-t. A multiverzum működésének tudományos hátterét nem Kröger fogja jobban megértetni velünk, frappánsan önreflexív filmje a talkshow műsorvezetőjének akadékoskodását legitimálja inkább, aki szerint az ilyesfajta történetek – hangozzék bármilyen elcsépelten – mindig a nők körül forognak. Az univerzum végtelen, milliónyi megoldatlan rejtélye mégis eltörpül, szinte jelentéktelennek tűnik életünk szerelme mellett.
