A Szegény párák pofátlanul vicces, nagyon eredeti vízió, amely a maga groteszk módján még azzal is tud foglalkozni, hogy mi tesz minket emberré. Emma Stone pedig minden korábbinál lehengerlőbb.
Jorgosz Lanthimosz valamire nagyon rátalált A kedvenccel, és láthatóan nem is akarta teljesen maga mögött hagyni a receptet. Ám az arisztokrácia abszurd, mocskos, szexuálisan túlfűtött kalandjait kitágítja, így szeretnivalóan ügyetlen teremtményein keresztül szélesebb társadalmi portrét vázol fel. Ebben az univerzumban a pályaindító (szintén remek) Kutyafog (Kynodontas) szabályait is felismerhetjük: a család ezúttal sem akarja hagyni, hogy megismerjük magunkat és a minket körülvevő világot, a nyelvnek pedig a leíró (deskriptív) és a világot formáló funkciója egyaránt nagyon erős.
Lefújja a rizsport – Jorgosz Lanthimosz: The Favourite / A kedvenc
Nem A kedvenc lesz a kedvencünk Lanthimosz abszurdjaiból, de hogy a görög sztár-művészfilmesnek ez a legviccesebb provokációja eddig, ahhoz nem fér kétség. A rajzoló szerződése epés kistestvért kapott.
A Szegény párák úgy kezdődik, hogy Emma Stone karaktere leugrik egy hídról. Ám mint kiderül, ez a nőnek egy korábbi verziója, halála után ugyanis az őrült tudós, Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) feltámasztotta, mégpedig úgy, hogy a méhében lévő magzat agyát ültetette át a felnőtt testbe. Bella testi és lelki folyamatai innentől kezdve értelemszerűen élesen válnak el egymástól, a lány sokáig nem is találkozik mással, csak „apjával” (aki az ő nyelvi eszközeivel nemes egyszerűséggel God, azaz Isten), illetve annak újdonsült segítőjével, az emberkísérletek iránt szintén élénken érdeklődő Max McCandles-szel (Ramy Youssef). Hamarosan azonban megjelenik a léha Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), aki kalandra invitálja a lányt, melynek nyomán Bella a nézővel együtt döbben rá a panoptikumszerű világ borzalmaira.
A Szegény párák vizuálisan egyszerre a lanthimoszi formavilág (pl: a halszemoptika gyakori használata) egyenesági folytatása, de közben szerves kapcsolatot ápol például Baz Luhrmann filmjeinek esztétikájával (főként a Moulin Rouge festményszerű képeivel), de a Barbie képi világa (és egyébként tematikája) sem áll messze a görög rendező új filmjétől. Sok jelenetben kulcslyukakon, egyéb szűk nyílásokon keresztül szemléljük a szerethetően esendő karakterek életét, ez pedig tovább erősíti azt az érzést, hogy egy furcsa babaház lakóit nézzük, de közben persze azt is érezzük, hogy az ő világuk szerves kapcsolatot ápol a miénkkel.
Bella ugyanis sok mindennel szembesül az útja során. A korrupció, a szegénység, a szexuális és érzelmi kizsákmányolás vagy épp a prostitúció sem lesz számára ismeretlen néhány állomás után, ő pedig a maga egyszerűségével és természetességével mutat rá mindenkori társadalmaink visszaságáira. Nem véletlenül van ennyi anakronizmus ebben a filmben (a viktoriánus korban rendre megjelennek a modern világ elemei), hiszen valójában teljesen mindegy, hogy hol járunk az idővonalon, Lanthimosz azokról a problémákról akar beszélni, amelyek a kezdetektől fogva velünk vannak. Bella végül mégiscsak kísérlet lesz, de nem úgy, ahogyan apja szerette volna. Sokkal inkább arra szolgál bizonyítékként, hogy mi mindannyian, együtt rontjuk el ezt az egészet: hiába indul valaki tisztán és jó szándékkal, nem tudja függetleníteni magát az őt körülvevő borzalmaktól.
Erre a tanulságra a komolyság ellenére pofátlanul humoros jelenetek egész sora világít rá, ebben pedig nagy szerepe van Lanthimosz immár állandó alkotótársának, Tony McNamarának (és persze a film alapjául szolgáló regény szerzőjének, Alasdair Graynek), aki magával hozza remek sorozata, a Nagy Katalin – A kezdetek (The Great) pörgös, pikírt és obszcén dialógusait. A humor működése is nagyon hasonló, mint az említett szériában: itt is egy külső szemlélőn keresztül találkozunk a világ legmeglepőbb furcsaságaival. Hatalmas megfigyelések persze nem hangzanak el, de nem is ez a film célja, sőt, mivel a készítők egy gyermeki figura szájába adják a szavakat, még a kontextualizálás is hiteles.
Minden kísérlet, csirkenyúl, kutyakacsa és hasonló kreálmány mélyén azonban ez a film arról az egyszerű, de valószínűleg soha meg nem válaszolható kérdésről szól, hogy mi tesz minket emberré. Vajon Gordon Baxter tisztán tudományos szemlélete újra tud alkotni egy teljes egyént az elemeiből? Természetesen nem, mert még a felfedezés oltárán mindent feláldozó tudós is azon kapja magát, hogy hiányzik neki a „lánya”. Lanthimosz új filmjében tehát nincsenek szívtelen szereplők, még azoknak is vannak érzéseik és értékeik, akiknek egyébként nem sok belső szerve működik. Ám olyan karakterek bőséggel akadnak, akik kihasználják embertársaikat, sőt, Bella kivételével tulajdonképpen mindenki ilyen. Az apa megalomániájának, Duncan nővadászatának és Max a többieknél visszafogottabb, de ugyancsak birtokló szándékának szinte minden jelenetben elszenvedője a lány, aki azonban végül saját kolóniát alapít, ahol már ő ural mindent.
Lanthimosz és McNamara igazi ziccerszerepeket adott a színészeknek, és ugyan Willem Dafoe és Mark Ruffalo is remek, a legjobb kétségkívül Emma Stone, aki megint csak nagyot dobbant a naiva-sztereotípiával. Persze ő már rég nem az, de így is kifejezetten jó látni egy olyan szerepben, ahol a megszokott színészi manírokból semmit sem lehetett használni. Stone pont akkor karikatúra, amikor arra van szükség, és pont olyankor nyújt klasszikus drámai alakítást, amikor az érzelmeken van a hansúly.
A Szegény párák úgy Jorgosz Lanthimosz eddigi legközérthetőbb (ha nagyon akarjuk, mainstreamebb, bár azért teljesen mainstreamnek semmiképp sem nevezhető) filmje, hogy ez pillanatra sem megy a szerzői kézjegyek és a minőség rovására. Vitán felül az egyik legszórakoztatóbb idei mozi.
