Sem a program, sem a díjak nem okoztak csalódást a „Netflix-fesztiválra” keresztelt velencei Mostrán. A kritikusok a Napszálltát, a zsűri a ROMA című filmet díjazta.
Sem a versenyprogrammal, sem a díjazottjaival nem hozott csalódást a 75. Velencei Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica, amit többen is „Netflix-fesztiválnak” kereszteltek, mivel a versenyfilmek és a belőlük kikerült díjazottak jelentős részét a Netflix gyártotta és forgalmazza, de akadt itt több, a szintén online terjesztésre specializálódott Amazon Studios által készített film is, melyek ugyanúgy kimaradtak a cannes-i programból, mivel a francia fesztivál továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy csak olyan filmeket válogasson a versenybe, amelyeket aztán a mozikban is láthat a nagyközönség. Velence demonstratív módon szélesre tárta kapuit az online terjesztők előtt, ahogy Torontó is, ami után érdekes lesz látni, Cannes vajon mikor adja be a derekát.
Tarolt a múltidézés
Idén túlnyomó többségben voltak a versenyprogramban a távolabbi vagy közelebbi múltat megidéző alkotások. A régebbi korok felidézésével, a megtörtént vagy fiktív eseményekkel foglalkozó filmek közül több a múltba nézve késztette a nézőket a párhuzamok és áthallások észrevételére, a jelenre vonatkozó következtetések levonására.
A kritikák megoszlottak Nemes Jeles László Napszállta című filmjével kapcsolatban, az 1930-ban alapított Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének delegált zsűrije mégis a Napszálltát találta a legjobbnak az idei igencsak erős mezőnyben. A legelső napokban vetítették Alfonso Cuarón ROMA című filmjét, ami idén a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt kapta az Oscar-díjas mexikói rendező, Guillermo del Toro által vezetett zsűritől. Ahogy arról korábban is írtam, del Toro honfitársa és személyes jó barátja Cuarónnak, de mielőtt még elfogultságot sejtene valaki, le kell szögezni, hogy a ROMA mind fényképezésében, mind jobbára amatőr szereplőinek színészvezetésében az idei mezőny legkiemelkedőbb teljesítménye, megindító történetéről nem is beszélve. A fesztivál nagy kedvence volt a görög rendező, Jorgos Lanthimosz A kedvenc (The Favourite) című alkotása, ami szintén megérdemelten kapta a zsűri nagydíját. Lanthimos filmjében Olivia Colman alakítja Anna királynőt, aki ezért a szerepéért átvehette a legjobb színésznő díját. Colman ugyan korántsem akkor sztár, mint Oscar-díjas partnernői, Rachel Weisz és Emma Stone, színészileg viszont egy hajszálnyira sem marad el tőlük, sőt!
Borítékolni lehetett Willem Dafoe legjobb színésznek járó díját, aki a tragikus sorsú, életében soha el nem ismert festő, Vincent van Gogh megformálásával vette le a lábáról a zsűrit és a közönséget egyaránt. Julian Schnabel At Eternity’s Gate című filmjében Dafoe alakítása legalább olyan meghatározó, külső jegyeiben talán még több hasonlóságot mutató, mint Kirk Douglas, aki az A nap szerelmesében (rendező: Vincente Minnelli) formálta meg a holland festőt. Ennek a portálnak a hasábjain írtam nemrég a nagyvásznon megörökített festősorsokról, ami miatt több változatban is megnéztem Vincent van Gogh utolsó éveinek és testvéréhez, Theóhoz fűződő viszonyának mozgóképes feldolgozását. A festő/filmrendező Schnabel javára írható, hogy igyekszik a művész szemén keresztül láttatni a világot, sokszor időzve a tájon, ahogy Vincent van Gogh szeme is időzött rajta. Az At Eternity’s Gate-nek éppen emiatt jót tett volna, ha nem digitálisan rögzítik, hanem 35 mm-es filmre. Tetszett viszont, hogy azoknál az epizódoknál, amelyek a van Gogh-on fokozatosan eluralkodó elmezavar miatt kiestek a festő számára, feketére vált a kép és csak a narrációt halljuk, ami rögtön Derek Jarman Blue című filmjét juttatta eszembe. Sokáig velem marad az a dialógus is, ami az elmegyógyintézetet vezető pap (Mads Mikkelsen) és Vincent van Gogh között zajlik. Van Gogh 80 napos bezárása alatt 75 képet festett, a pap viszont azzal próbálja szembesíteni a festőt, hogy puszta tévképzet magát festőnek titulálnia, hiszen a művei híján vannak mindannak, amiről a műalkotásoknak szólniuk kell. Az, hogy manapság Vincent van Gogh képei a legdrágább festmények között vannak (közülük nem egy 100 millió dollárt meghaladó összegért cserélt gazdát a legnagyobb árveréseken), különös megvilágításba helyezi ezt a dialógust, ahogy a festő életének utolsó, nyomorúságos körülmények között, nélkülözésben és kitaszítottságban leélt éveit is.
A western él és élni fog
Bár már évtizedekkel ezelőtt úgy nézett ki, hogy a westernnek végképp bealkonyult, mindig jön egy-egy film, ami alaposan rácáfol erre, Velence pedig előszeretettel válogatja versenybe ezeket a filmeket, ahogy azt például Andrew Dominik Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című, szintén itt versenybe választott filmje esetében is láthattuk. Idén két western szerepelt a hivatalos versenyprogramban, és egyik sem távozott üres kézzel. Joel és Ethan Coen szórakoztató, a műfajt kellő ismerettel és iróniával reprezentáló western-antológiája, a The Ballad of Buster Scruggs kapta a legjobb forgatókönyv díját, a francia létére az amerikai westernek világában először kalandozó Jacques Audiard pedig a legjobb rendezés díját a The Sisters Brothersért (forgatókönyv: szintén Jacques Audiard). Ez volt az az eset, amikor, ha fordítva osztották volna ki a díjakat, akkor is ugyanolyan igazságosnak éreztük volna a döntést.
Annál inkább meglepett a zsűri különdíja, amit a mezőny egyetlen női alkotójának, Jennifer Kentnek az 1825-ben a tasmániai, akkoriban Van Diemen’s Landnek nevezett börtönkolónián játszódó The Nightingale-je kapott. Az ausztrálok, úgy tűnik, mostanában jutottak oda, ahová az amerikaiak 1990-ben a Farkasokkal táncolóval. A különdíj feltehetően egyszerre szólt annak, hogy végre az ausztrál filmben is kimondják: jogtalan és erőszakos cselekedet volt a gyarmatosítók letelepedése és az, ahogy az őslakosokkal bántak, valamint annak, hogy Kent volt az egyetlen női alkotó a mezőnyben, aki ráadásul annak legkegyetlenebb filmjét jegyzi, amelyben a csecsemőgyilkosságtól a nemi erőszakig minden előfordul. A film ír hősnője, Clare (Aisling Franciosi) bosszút esküszik a kegyetlen hadnagy (Sam Claflin) ellen, küldetésében pedig egy őslakos nyomkereső (Baykali Ganambarr) lesz a segítségére. Fontos témákat feszegető, a gyarmati múlt kegyetlenségével szembesítő, de nem túl jól kivitelezett filmnek tartom a The Nightingale-t, annak viszont örültem, hogy a zsűri a legjobb új tehetség díjával tüntette ki a film bennszülött szereplőjét, Baykali Ganambarrt, aki méltó utódja lehet a kontinens leghíresebb színes bőrű színészének, David Gulpililnek.
Ernelláék Mexikóban
Ha már különdíjról van szó, azt akár az elképesztő operatőri teljesítményéért a Napszállta (operatőr: Erdély Mátyás), akár Carlos Reygadas Nuestro tiempo (Our Time) című filmje is jobban megérdemelte volna. Kíváncsi lennék, hogy a fesztiválkörökben jól ismert mexikói rendező, Carlos Reygadas vajon látta-e Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjét, ha nem, akkor pedig mit szólna hozzá, mert a versenyben szereplő Nuestro tiempo (Our Time) láttán nagyon is adja magát a kérdés. A provokatív szexjeleneteiről, távoli asszociációiról és a merész filmnyelvi kísérletezéseiről elhíresült rendező ezúttal egy nagyon személyes történetben a kamera előtt is megmutatta magát, ráadásul rögtön az egész családjával együtt. Reygadas formálja meg Juánt, az író/költőt, aki egy farmon él családjával (Natalia López, Reygadas élettársa és gyermekeik, Rut és Eleazar), és látszólag sokkal jobban érdeklik a bikái, mint a művészélet. A nyitott házasságban élő pár mindennapjait alaposan feldúlja, amikor a feleség nemcsak viszonyt kezd amerikai barátjukkal, Phillel (Phil Burgers), de bele is szeret a férfiba, amit Juan egyre nehezebben visel. Bár Reygadas filmje formailag néha most is túlburjánzik, és a rendező most sem szégyenlős, ha a testiség ábrázolásáról van szó, mégis mindkét tekintetben sokkal visszafogottabb, mint korábbi filmjei, és sokkal inkább a mikrorealizmus talaján marad, ami Hajdu Szabolcs már említett, szintén jelentős fesztiválutat bejárt filmjével rokonítja, ahogy az is, amint a valós család egy fiktív történet szereplőiként létezik a vásznon olyan kérdésekkel és problémákkal, amelyek némileg mégis a sajátjuknak mondhatók, és ami miatt különösen nehéz meghúzni a vonalat a valóság és a fikció között. Hajdu filmjével ellentétben a mexikói rendező alkotásában rengeteg a külső felvétel, amelynek egyikén azt is megörökíti a kamera, amint egy feldühödött bika halálra ökleli a farm kedvenc öszvérét, ami igencsak kiakasztotta az állatvédőket, köztük engem is, noha tudom, hogy az ilyen balesetek az állatok viselkedéséből adódóan a legnagyobb odafigyelés ellenére is előfordulnak a gazdaságokban.
Terror, agyműtét és vér a fesztivál végén
Ahogy Kent és Reygadas filmjei is példázzák, a fesztivál második fele alaposan bekeményített. Az köztudott, hogy Paul Greengrass remekül tud akciójelenetet rendezni, miként az is, hogy már a pályája elején elköteleződött a véres történelmi és politikai események feldolgozása mellett, így nem meglepetés, hogy A United 93-as című dokudrámájában elsők között nyúlt a 2001-es terrortámadáshoz, Velencébe pedig a 22 July című filmjét kísérte el, ami a sok tekintetben a 2001. szeptember 11-ei merényletek következményének is tekinthető, 2011-ben, Anders Behring Breivik által Oslóban elkövetett, 77 ember életét kioltó terrorcselekményt dolgozza fel. Greengrass a filmje kapcsán nem titkolta, hogy ezzel akarja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy ma is sokan inkább a radikális iszlamistáktól rettegnek, és nem fordítanak elég figyelmet a szélsőjobb erősödésére és fokozódó radikalizálódására. A film tanúsága szerint a norvég biztonságiaknak ugyan feltűnt a bomba készítésére alkalmas hozzávalókat nagy mennyiségben (900 kg!) vásárló Breivik (Anders Danielsen Lie meggyőző alakítása), de a New York-i terrortámadás után minden erejükkel egy esetleges iszlám terrorcselekmény megakadályozására törekedtek, ezért nem foglalkoztak különösebben a fehérbőrű fiatalemberrel. Greengrass a lehető legnagyobb pontossággal dokumentálja az eseményeket, az áldozatok közül kiemelve egy túlélőt, Viljart (Jonas Strand Gravli), aki a mai napig a koponyájában hordja az ámokfutó golyójából származó repeszdarabokat. A rendezőnek az események lehető leghitelesebb ábrázolására való törekvését (még a nyitott koponyaműtétet is hosszú percekig látjuk) némileg aláássa, hogy a nemzetközi forgalmazás kedvéért a kizárólag norvég színészekből álló stáb angolul szólal meg, ami meglehetősen furcsán hat.
Az idei velencei filmszemlén alig volt kétórásnál rövidebb alkotás, ám még ebben a mezőnyben is kirívóan hosszúnak számított a maga 188 percével Florian Henckel von Donnersmarck Werk ohne Autor (Never Look Away) című filmje. A konvencionális filmes eszközökkel dolgozó, monumentális történelmi tabló egy fiktív festőről (Tom Schilling) szól, aki a fasizálódó Németországban élte gyerekkorát, a szocialista realizmust éltető NDK-ban tanult festeni, de igazi hírnevet és elismerést csak az NSZK-ba való emigrálása után szerzett. A náci múlt bűneivel alaposan megterhelt, karrier- és szerelmi történetben felismerhető Németország egyik legjelentősebb kortárs festőjének, Gerhard Richternek az élete és munkássága. Az Oscar-díjas Florian Henckel von Donnersmarck hagyománytisztelő viszonyulása a kosztümös műfajhoz pont az ellentéte annak, ahogy a szintén Oscar-díjas Nemes viszonyul hozzá a Napszálltában. Az viszont mindenképp rokon bennük, hogy mindkettő megtalálta a maga közönségét, ahogy azokat is, akik nem voltak éppen vevők rájuk. Donnersmarck filmjét többen otthagyták a sajtóvetítésen, az ottmaradtak viszont hosszú tapssal éltették. Ugyanilyen fogadtatásra talált a fesztivál utolsó versenyfilmje, Shinya Tsukamoto Edo-korabeli, véres szamurájdrámája, a Zan (Killing), ami pont a vérfürdőjével érvel az erőszak ellen, hangsúlyozva annak értelmetlen voltát. Tsukamoto, akivel az utolsó nap még sikerült személyesen is összefutnom az Excelsior Hotelben, maga írta és rendezte a filmet, sőt a harcedzett szamuráj szerepét is saját magára osztotta. Az 1989-ben a Tetsuo-Vasemberrel híressé vált színész/rendezőnek komoly rajongótábora volt a közönség soraiban, akiknek többsége, a film utáni vastapsból ítélve nem csalódott a sodró lendületű alkotásban. Bár 2009-ben itt Velencében nagyon vártam a Tetsuo: The Bullet Mant, az nem váltotta be annyira a hozzá fűzött reményeimet, mint például a 2006-os Rémálmok nyomozója. A Zan nemcsak a legrövidebb (mindössze 80 perc), legvéresebb, de egyben az egyik legenergikusabb alkotás is volt az idei mezőnyben, amin rengeteget dob a zenéje, de sajnos a digitális technikával rögzített képek ez esetben sem válnak a film látványvilágának az előnyére.
Magyarok Velencében
Az idei fesztivál legizgalmasabb pillanata a magyar résztvevők számára kétségtelenül Nemes Jeles László Napszálltájának premierje volt, de azért nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy itt debütált Szőcs Petra Déva című első nagyjátékfilmje, mely a Biennale College 2012-ben indult programjának keretében valósult meg. Bár a film sajtóvetítésének nem kedvezett, hogy a Csillag születikkel és a Coen-testvérek filmjével egyidőben tűzték műsorra, a bemutatón azonban már jóval többen voltak kíváncsiak a jobbára amatőr szereplőkkel megvalósult alkotásra.
A péntek délelőtt leszakadó eső még melankolikusabbá tette a fesztiváltól való búcsúzást. A vaporetto-utak, az erős olasz feketéből és lekváros briósból álló reggelik emléke éppoly nosztalgiával tölt majd el, mint a Lido di Venezia utóbbi években alaposan megújult fesztiválterületén uralkodó hangulat vagy maguk a filmek, valamint a Sala Darsen nagyvászna előtt összesereglett 1400 emberrel való közös mozizások emléke.
