Különösen erős a magyar jelenlét idén Velencében, így hát a élőben jelentkezünk a Mostráról. Idei első beszámolónk következik a fesztiválról, ahol Nemes László Napszálltája is versenyben van.
Az utóbbi pár évben hanyagoltam a velencei filmfesztivált, de az idei programnak képtelenség volt ellenállni. Tartottam ugyan tőle, hogy a sok szép ígéret sok nagy csalódást hoz majd, de úgy tűnik a 75. Mostra Internazionale di Venezia félidejében elmondható, hogy a szemle eddig többségében hozta az ígéretéhez mérten erős mezőnyt. A nyitófilm, Damien Chazelle Az első embere (First Man) nem tetszett ugyan maradéktalanul, nyitófilmnek mégis aligha lehetett volna jobbat választani, mivel nemcsak a sztárparádés kezdést biztosította, de a túlnyomórészben izgalmas, nagyközönségnek szánt, látványos filmek idei dominanciáját is példázza. Számomra a legérdekesebb az volt Az első emberben, ahogy Chazelle – akit William Friedkin a Friedkin Uncut (rendező: Francesco Zippel) című dokumentumfilmben az új generáció legfigyelemreméltóbb alkotójának nevezett – többször él azzal, hogy nem a világűrt mutatja, hanem egy pilótafülkében vagy az űrhajó szűk belső terében tartja a kamerát, ami sokkal drámaibbá és átélhetőbbé teszi a föld légkörének elhagyását, és mindazt, amit az űrhajósok ilyenkor megtapasztalnak. A nyitóképsorok alapján elképesztő dráma lehetett volna Az első ember, de – valószínűleg Steven Spielberg produceri atyáskodásának köszönhetően – nagyszabású, amerikai mítoszépítés lett belőle, ami inkább viseli magán Spielberg kézjegyét, mint a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezőjéét.
Ha már a Friedkin Uncut című dokumentumfilm szóba került, nos, a dokumentumfilmkészítés terén még van mit tanulnia a rendezőjének, Francesco Zippelnek, de szerencsére Friedkin olyan beszélgetőpartner, hogy egyedül is simán elvinné a show-t, itt viszont Quentin Tarantino, Willem Dafoe, Ellen Burstyn, Matthew McConaughey és még sokan mások gondoskodnak arról, hogy ne legyen olyan szembetűnő a sok erőltetett rendezői gesztus. Külön érdekes volt hallani Friedkintől, hogy leginkább azt szeretné, ha a sokak által nem kedvelt, illetve meg nem értett A félelem áráról (Sorcerer) emlékeznének rá. A dokumentumfilm kitér arra a hatalmas erőfeszítésre, amibe A félelem ára került, de arra is, hogy vajon jó ötlet volt-e az eredetileg Steve McQueenre írt szerepet Roy Scheiderre bízni.
A versenyprogramot tekintve, a tapsból ítélve, Jorgosz Lanthimosz A kedvenc (The Favourite) című filmje vette le először igazán a lábáról a sajtóvetítés közönségét. Lanthimosz ilyen egyöntetű sikert még talán egyetlen alkotásával sem aratott, különösen nem az Alpok című 2011-es velencei versenyfilmjével. Olivia Colman, Rachel Weisz és Emma Stone lubickolnak a Peter Greenaway barokkos túlburjánzásait és Stanley Kubrick Barry Lyndonját egyszerre idéző kosztümös darabban, amely Anna angol királynő (Coleman) udvarában játszódik. Az ő kegyeiért, legfőképp az azzal járó befolyásért és kiváltságokért verseng egymással Lady Marlborough (Weisz) és az udvarba érkező ambiciózus, fiatal kuzinja (Stone). Kevésbé volt lelkes a közönség Mike Leigh 1819-ben játszódó, valós történelmi eseményt feldolgozó filmje, a Peterloo láttán. Leigh a hetvenes években több mint egy évtizedig nem kapott nagyjátékfilmre finanszírozást, mondván, hogy kortárs problémákkal foglalkozó darabjai „pusztán filmre vitt színházi előadások.” A rendező figyelme az utóbbi években egyre inkább a korábban tőle teljesen idegen kosztümös filmek felé fordult, ahogy azt a Turner és a velencei versenyben szereplő Peterloo esetében is láthattuk. Mindkettőben közös, hogy minden kockája olyan, mint egy-egy megelevenedett, korhű festmény, de a rendező hasonlóan nagy figyelmet fordított a dialektusok pontosságára és a korhangulat, illetve a peterloo-i vérengzéshez vezető események minél aprólékosabb rekonstruálására is. Sajnos ez az esti sajtóvetítés közönségének aligha kötötte le a figyelmét. Minden erénye ellenére erről a filmről szivárogtak el a legnagyobb számban az akkreditált sajtó képviselői.
Varró Attila beszélt két évvel ezelőtt, a Miskolci CineFesten megrendezett, horrorfilmekről szóló beszélgetésen arról, hogy a western és a horror az a két műfaj, melyek igazán csak a moziban, a nagyvásznon érvényesülnek. Nos, a Coen testvérek káprázatos képi világú, a klasszikus amerikai westernfilmek összes kliséjét felsorakoztató és azokat sorra ki is facsaró, The Ballad of Bugsy Scruggs című western-antológiája valóban mint egy képes novellagyűjtemény eleveníti meg az egymáshoz csak a korszak és a vadnyugati helyszín által kapcsolódó történeteket, kezdve először az éneklő cowboy-jal, a fehérruhás mesterlövész Bugsy Scruggs-zal (Tim Blake Nelson). A kiváló kezdés után viszont csak a képek maradnak következetesen szépek, az epizódok – bár mind szórakoztató és ötletes a maga módján – nem egyenletes színvonalúak, amitől néha kicsit leül a film. A The Sisters Brothers Jacques Audiard francia rendező első kirándulása az amerikai westernek világába, amely elsősorban a négy főszereplőjének köszönhetően marad a versenyprogram emlékezetes darabja. A két fejvadász (John C. Reilly és Joaquin Phoenix), a célpontjuk (Riz Ahmed), és az eredetileg szintén az ő nyomában lihegő detektív (Jake Gyllenhaal) finom humorral és sok érzelemmel átitatott története az aranyláz idejéből a Coen testvérek filmjével együtt jól példázza, hogy van még szufla a műfajban.
Ehhez hasonlóan van még lehetőség a Csillag születik (A Star is Born) történetében is, amelynek első filmváltozata 1937-ben készült, a Hitchcockot Amerikába csábító legendás hollywoodi producer, David O. Selznick producerségével, 1964-ben pedig George Cukor rendezte meg Judy Garlanddal a főszerepben, de a legtöbbekben talán az 1976-os változat él, amelynek Barbra Streisand játszotta a főszerepét, és aminek betétdala, az Evergreen Oscar-díjat kapott. A legújabb, Bradley Cooper által rendezett változatban Lady Gaga és Bradley Cooper varázsolták el a Lidón összesereglett fesztiválozókat és a kritikusokat egyaránt. Az egyik filmes szaklap már odáig merészkedett, hogy egyenesen Oscar-jelölést jósolt az énekesnőnek, aki bár ez előtt is szerepelt már a nagyvásznon, mégis ez a film hozhatja meg számára az igazi áttörést. Pár évvel ezelőtt Madonna hozta el W. E. című rendezését a velencei filmfesztiválra, ami akkoriban nem aratott osztatlan sikert, ahogy Madonna korábbi filmes alakításainak többsége sem. Hiába tekinthető Madonna a legnagyobb hatással bíró popsztárnak, a mozi világa igazán sosem fogadta be, a Csillag születikben natúr sminkkel, barna hajjal szereplő Lady Gaga előtt viszont úgy tűnik, most végérvényesen feltárul Hollywood kapuja.
Kevés filmet vártam annyira, mint egykori nagy kedvencem, Dario Argento Sóhajok (Suspiria) című 1977-es misztikus horrorjának újragondolását. Eredetileg David Gordon Green vállalta volna a rendezést, de neki nézeteltérése támadt a stúdióval, ezért aztán a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name) című filmért Oscar-díjra jelölt Luca Guadagnino vállalta a feladatot. Az ambiciózus, fiatal táncosnő szerepét ezúttal Dakota Johnson kapta, aki Guadagnino Vakító napfényben (The Bigger Splash) című filmjében is szerepelt, ugyanúgy ahogy Tilda Swinton is, aki a rejtélyekkel és borzongással teli tánciskola vezető koreográfusát alakítja, a zenéről pedig a Radiohead frontembere, Thom Yorke gondoskodott. A Sóhajok legújabb változata a fesztiválverseny egyik legszórakoztatóbb kikapcsolódását hozta. A film jó példája annak, milyen az, amikor a B-kategóriát egy vagon pénzzel turbózzák fel, de attól az még csak egy vagon pénzzel felturbózott B-film marad, annak minden bájával.
Idén rettentően hosszúak a filmek, a versenyprogramban szinte alig akad kétórásnál rövidebb, de kevés az olyan, ami olyan feszültséget képes építeni és azt az első perctől az utolsóig fenntartani, mint a Frères ennemis (Close Enemies), a francia David Oelhoffen rendezésében, aki a nagyvárosi drogdílerek és a nyomukban lihegő rendőrök világába kalauzol bennünket. A sajtósok nagy örömére a reggeli sajtóvetítésen feltűnt a zsűrielnök, Guillermo del Toro is, ami Cannes-ban megszokott dolognak számít, Velencében azonban sokkal ritkábban van példa rá. Nem kis lépéselőnnyel indul a versenyben del Toro honfitársa, pályatársa és személyes jóbarátja, Alfonso Cuarón, akinek cannes-i mesterkurzusára del Toro is ellátogatott, sőt ő maga is beszállt a sztorizásba, amiből kiderült, hogy ők ketten nemegyszer kérik ki egymás baráti- és szakmai véleményét. Nem lenne meglepő, ha del Toro az 1970-ben, Mexikóvárosban játszódó ROMA című filmet díjazná, és nem is lenne érdemtelen, hiszen Cuarón alkotása – amellett, hogy híven rekonstruálja ezt a hazája politikai életében fontos évet – jól mutatja az akkori társadalom egészének berendezkedését is, mindezt pedig egy család és a családnál dolgozó cselédlány életén és tragédiáján keresztül. A fekete-fehérben forgatott film csodálatos képei, különösen a nyitójelenete már önmagában díjat érdemelne. Egyébként Cuarón az említett cannes-i mesterkurzuson elmondta, hogy szerinte azok a filmjei sikerültek a legjobban, amiket ő írt, és azért nem érzi például a Szép reményeket a magáénak, mert azt nem ő álmodta meg. Nos, a ROMA kétségkívül az ő filmje, és nem is akármilyen, ami pedig külön figyelemreméltó, hogy a Gravitáció után, amit egy pillanatra meg is idéz a filmben, a rendező képes volt visszatérni hazájába, és a nemzetközi közönség előtt ismeretlen színészekkel mesélni el ezt a számára fontos történetet.
A stylist után kellemes meglepetés Olivier Assayas legújabb filmje, a Doubles vies (Non-Fiction) az életközepi- és alkotói válságban lévő íróról, Léonardról (Vincent Macaigne), feleségéről (Nora Hamzawi), kiadójáról (Guillaume Canet) és annak sorozatsztár feleségéről (Juliette Binoche), valamint a kiadó szeretőjéről (Christa Théret). Viszonyaikat nem kevés, az írásról, a könyvkiadás jövőjéről, a digitális átállásról és a tévésorozatok egyre növekvő vonzerejéről szóló szórakoztató eszmefuttatás teszi elgondolkodtatóvá és aktuálissá.
Az idei versenyprogram egyetlen dokumentumfilmje, Roberto Minervini What You Gonna Do When the World’s on Fire című alkotása helyett Mary Harron Charlie Says című, a Manson-gyilkosságokban résztvevő három fiatal lány és a velük a börtönben külön is sokat foglalkozó tanárnő megtörtént elmesélő, megtörtént eseményeken alapuló filmjét választottam. Utóbbi jó kis előtanulmány Tarantino készülő filmjéhez, bár aligha tartozik a fesztivál legemlékezetesebb filmjei közé. Minervini dokumentumfilmjének pótlása még hátravan számomra, de közben lezajlott Nemes Jeles László Napszálltájának (Sunset) a bemutatója.
Nagyon izgultam, hogy a Saul fia után mivel áll elő az Oscar-díjas magyar rendező, de nekem nem okozott csalódást, amit láttam. Idén feltűnően sok a kosztümös, vagy korábbi időszakot megidéző alkotás, de ilyen egyedi színt, amit Nemes Jeles visz a kosztümös filmek műfajába, máshol nem látni. A rendező ezúttal is egy szereplő, ez esetben a Leiter Íriszt megformáló Jakab Juli arcán tartja a kamerát, így visz bennünket egyre mélyebbre a rejtélyekkel teli történetben. Számomra külön izgalmas volt, hogy a titkok többsége kimondatlan marad, de ugyanígy újfent lenyűgözött Erdély Mátyás operatőri teljesítménye is. Kíváncsi vagyok, hogy a zsűri mit szól majd a filmhez, de erre még szombat estig várni kell. Addig viszont még sok, hosszabbnál-hosszabb, remélhetően izgalmas és érdekfeszítő alkotás vár még ránk itt a fesztiválon.
