Életrajzi dráma készült a költőről, aki egész népét (nem középiskolás fokon) tanította. József Attila, a nemzet nagyja, a kötelező tananyag olyannyira fontos kultúránkban, hogy a magyar költészet napját az ő születésének évfordulójára tűztük ki. Ilyen esetben a nagyvásznas megszemélyesítésnek két útja van: kultusz- és mítoszerősítés – vagy művészetbe csomagolt igazság.
Feltehetően sok irodalomkedvelő emlékszik a percekre, amikor először olvasta a Szabad ötletek jegyzékét. A kusza gondolatmenet, a brutalitás, az obszcén nyelvezet és az expliciten szexuális sorok megbotránkoztatóan őszinték, ablakként szolgálnak a költőóriás elméjébe – ezért is volt vitatott az írás kiadása. A Magyar Elektronikus Könyvtár is megjegyzi köszöntőjében, hogy a szöveg „helyenként rendkívül felkavaró, és fennáll a lehetősége, hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép, kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót, attól függetlenül, hogy a teljesség igénye miatt jelen kiadásba is bekerült az írás”.
Miért fontos ezt tudni, amikor a Rózsa Gábor írta-rendezte filmről folyik a diskurzus? A válasz nem merülhet ki annyiban, hogy azért, mert feszültségkeltő zenei aláfestéssel végignézzük, ahogyan Gyömrői Edit pszichoterapeuta (Michl Júlia) az említett kéziratot forgatja. A Reménytelenül – József Attila pszichoanalízise hasonlóan kiábrándító lehet azok számára, akik pusztán a versek szépségét és az erőteljes érzelmek illusztrációit szeretnék látni, anélkül, hogy a költő traumáit és mentális zavarait is beleszámítanák a képletbe. Itt elmélkedhetnénk arról, hogy kell-e, érdemes-e elválasztani a művet az alkotójától, de ez az eszmefuttatás lényegét vesztené jelen kontextusunkban. Ez a film ugyanis többet tesz a mű az alkotó lelki bugyrain keresztül való értelmezésénél: elsősorban emberként beszél a művészről.
Azt valószínűleg minden irodalomhoz konyító magyar tudja, hogy József Attila mentális betegség(ek)ben szenvedett. Az ilyen zavarok ma talán nem számítanak tabutémának, viszont sok esetben, társadalmi szinten még mindig hímes tojásként bánunk a kérdéssel. Az 1930-as években még csak gyerekcipőben járt a pszichés zavarok kezelése és szociális elfogadása, gyakorlatilag ebben az időszakban szilárdult meg a freudi pszichoanalízis mint bevett gyakorlat. Az alkotás elején ezt hangsúlyosan érzékeltetik is, nemcsak az analitikus szemszögéből, hanem József Attila (Sütő András) és Gyömrői Edit szóváltásában is.
Az magától értetődő, hogy a film témája a dráma műfajában tud leginkább kiteljesedni, az viszont emel az alkotás erején és a filmnézés élményén, hogy a legtöbb jelenetet Edit lakásán vették fel. Így a kamaradráma enyhe klausztrofóbiája, a világtól való elzártság és a biztonságos sziget érzete egyszerre kötődik a helyszínhez, ami rásegít arra, hogy a tér a költő karakterének belső világához hasonlítson, ahol az izoláció, a zavar és az őszinteség különös és szabálytalan körforgásban ölt testet. József Attilát más helyszínen nem is láthatjuk, csak az említett lakásban (vagy a bejárati ajtó előtt) – és az elméjében, amelyet egy tágas, sötét, és nyomasztó helynek álmodtak meg a film alkotói. A protagonista esetében a terek használata is rámutat arra, hogy itt egy belső tapasztalást akarnak illusztrálni a készítők, a tehetség mögötti sebzett gyermeket mutatnák meg. Sütő András nagy hitelességgel és átéléssel képes megeleveníteni a művészt a vásznon, monológjaiban gördülékenyen oldja meg az extrém és impulzív hangulatváltásokat. Az ő és Michl Júlia karakterének dinamikája teszi izgalmassá az egyhelyszínes drámát.
A filmet a dráma és életrajz mellett a romantikus kategóriába is besorolták – minden bizonnyal azért, mert a költő szerelmes lett pszichológusába (vitatható, hogy a rég nem tapasztalt, mély odafigyelés miatti illúzióról vagy tényleges érzelmekről beszélünk-e). A kettejük kapcsolata azonban túlmutat a sablonos kifejezéseken – ahogyan az analitikus-páciens kapcsolaton is –, és egy kölcsönösen építő, ugyanakkor érzelmileg megviselő helyzetet teremtett az érintetteknek. Így amikor arról olvashatunk, vagy a nagyvásznon azt láthatjuk, hogy elmosódnak a határok a felek között, azt nemcsak romantikus vonzalomra kell értenünk. József Attila először Gyömrői Edittel tapasztalhatta meg a belső gyermek gyógyulásának kezdetét (ezt az ő szavaival a Gyermekké tettél című versben is tetten érhetjük), és ez a fejlődési forma szerves része a korszak (és jelenünk) pszichoterápiájának is, Freud ugyanis minden lelki problémát a gyermekkorra vezetett vissza.
Az teljes mértékben az alkotói szabadságra volt bízva, hogy a pszichoszexuális fejlődés egyik központi konfliktusából eredő Ödipusz-komplexusra vagy a borderline személyiségzavar felnőttkori megnyilvánulására helyezik a hangsúlyt a filmben, és kimondottan jó döntést hoztak, hogy az utóbbit választották (az alkotás végén is jelezték ezt a diagnózist, hozzátéve, hogy ma már sokkal inkább gyógyítható és kezelhető). A költő által tapasztaltaknak tökéletes manifesztációját a Reménytelenülben egy pohár víz jelképezi, ami nemes egyszerűségében talán a legkifejezőbb módja a belső kínok bemutatásának.
Azt már jeleztük, hogy a film ereje az egyszerűségben is rejlik, és ez nemcsak a fizikai térre, hanem a karakterformálásra is ugyanúgy igaz. Feltehetően nem könnyű feladat úgy bemutatni bármely mentális betegséget, hogy az tisztességes és tiszteletteljes legyen, ne megszégyenítő, szánalmat keltő, esetleg gúnyos. A fentiek alapján egyértelmű, hogy a Reménytelenül – József Attila pszichoanalízise szokatlanul csodás dolgot visz véghez: főszereplőjét, a magyar nemzet egyik nagyját nem emeli piedesztálra, nem táplál hamis, eufemisztikus képet József Attiláról, ugyanakkor nehézségeinek, hibáinak, impulzivitásának és olykor agressziójának bemutatásával nem von le semmit emberi mivoltából, de irodalmi jelentőségéből sem. Hiszen ez a pánik lengte körbe a Szabad ötletek jegyzékének publikum elé tárását is: a félelem, hogy a kultuszt lerombolhatjuk az igazsággal. Ebben a filmben éppen az igazság miatt nem hérosz és nem is elborult elme József Attila: karaktere egyszerűen csak ember, és ez a bemutatási forma az egyik legnagyobb tisztesség, amivel bárkit illethetünk.
