Francis Galluppi debütálása az év egyik legtökösebb filmje, amit annak ellenére öröm nézni, hogy néha a kelleténél ismerősebb.
Egy benzinkút, benzin nélkül. Késik a tartálykocsi. Amíg megérkezik, mindenki héderezhet az étteremben. Egyéb lehetőség nincs, üdv a semmi közepén. A késekkel házaló utazóügynök ugyanúgy kénytelen várni, ahogy a két menekülő bankrabló. Meg még páran. Izzadnak, mint a ló. Nem működik a légkondi. Jeges víz zörög, bugyog a literszámra főzött szar kávé, kövér legyek dönögnek céltalanul, alig múlnak a percek. Mindenki türelmetlen, senki nem akar itt lenni. A késügynök ugyanakkor több mint türelmetlen: ideges és fél és még valami. Csak ő tudja, hogy a bankrablók bankrablók. Egy ideig, legalábbis. Aztán a semmi közepe alatt megnyílik a föld és a rebarbarapitéjéről – amiért állítólag mindenki döglik – idézőjelesen világhírű porfészek-purgatórium bezuhan a pokolba.
Francis Galluppi bemutatkozása nem az a film – szerencsére – aminek a történetét sokáig lehet ecsetelgetni. Mert alig van olyanja. A The Last Stop in Yuma County egy szituáció. Egy hátborzongatóan kiszámíthatatlan, egyre csak fortyogó, idegtépően klausztrofóbikus és a maga kegyetlenül ironizáló, imádni valóan cinikus és brutálisan morbid módján baromi röhejes szituáció. Ami nyilván ismerős. Mert Quentin Tarantino menthetetlenül belénk verte a fegyverrel hadonászó pitiáner kreténektől fenyegetővé váló tipikus amerikai diner képét. Annak is a Ponyvaregény első jelenete fog beugrani, aki nem látta a Ponyvaregényt. De Galluppi nem tarantinózik annyira tenyérbemászóan, amennyire sok gyengébb elsőfilmes tarantinózott már. Megengedően: inspirált főhajtás ez, nem imitáció.
Kezei közt az étkező inkább egyfajta western-mikrokozmosszá válik, amelyben az átutazó ártatlanok, a telepesek, a törvény béna őrei és a törvényen kívüliek egy emberként válnak az esztelen kapzsiságból csírázó értelmetlen és elkerülhető erőszak áldozataivá (mindeközben a háttérben megkezdődik a vietnámi háború). Saját levegője van ennek a helynek: fullasztó. Szinte átrághatatlan feszültség van abban, ahogy az apránként összemelegedő késügynök (Jim Cummings) és a pincérnő (Jocelin Donahue) próbálják kijátszani a bankrablókat (Nicholas Logan és Richard Brake óriási párosa), minduntalan hiába. De Galluppi satuja a síkidegre főtt martalócokat is préseli.
A bagatell véletlenektől és tragikomikus gebaszoktól meglepő irányokban elhajló jeleneteket átjáró paranoid pánik és butító stressz a főhős. Drukkolunk azért, hogy a csapdahelyzetben vergődők minél többször és jobban csesszék el, mert a The Last Stop in Yuma County minden egyes hurokszorító ritmus- és dinamikaváltással könyörtelenebb és szórakoztatóbb lesz. Tudjuk jól – már csak a csehovi pisztolyok kacagtató abundanciájából is –, hogy nem mindenki fogja túlélni. Arra viszont, ahogyan nem élik túl, nem lehet felkészülni.
Galluppi mészárlása lenyűgözően kíméletlen. Ahogy a húzd meg-ereszd meg jelleggel lazuló-feszülő jelenetek körömrágós sorát ezzel a zavarba ejtő, fátumszerű, már-már szubliminálisan gyorsra vágott hatványozott mexikói szétlövéssel – amit egy akaratlan káromkodás után megtapsolunk, majd visszatekerünk – ledugózza, az egy pofon. Egy felkiáltójel. Egy középső ujj. Galluppi nem pöcsöl az elvárásainkkal. Sem az érzéseinkkel. Azokról a szabályokról pedig, amikről azt hittük, hogy követve vannak, ne is beszéljünk.
Amint Roy Orbison befejezi az éneklést és eloszlott a lőporfüst is, a The Last Stop in Yuma County műfajt vált. A csak félig-meddig zárt kamara-thriller (Galluppi sajnos néha kénytelen kinyitni cselekményt) ledobja magáról a négy fal korlátait: a késügynök kimerészkedik a szabadba. Ahol a bankrablók autója parkol, tele a pénzzel, amit már rég elkönyveltünk MacGuffinként. De ez nem a Psycho táskája és nem a Ponyvaregény bőröndje. Ez a pénz a Coen-testvérek, Sam Raimi, Jim Thompson és Cormac McCarthy bűnös pénze. Amitől a gerinc minden neo-noirban kocsonyává mállik, a jószándék vérbe fúl, amitől a gyengék meghasonulnak és ami így vagy úgy, de öl.
A The Last Stop in Yuma County végtelenül fekete, viszont már a hihetőség határát súroló utolsó félórájában az ügynök végre egyedüli főszereplővé válik, ami tök jó, de hősnek senki nem nevezheti. Amit eddig az erényeinek véltünk, azok már nem azok. Már tudjuk, miért viselkedett úgy, olyan furán.
Mindez Jim Cummings nélkül nem működne. Félreértés ne essék, a színészek egytől egyig kihozzák a legtöbbet a karaktereikből, ami bőven elég, de még így sem sok. A késügynök az egyetlen, aki épp annyi lehámozható réteget kap, amennyivel a méltó – és felemelően meredek – elégtételig kibírja. Ahogy Cummings csumára feltekeri a Thunder Roadban, a The Beta Testben, a Greener Grassban, vagy a Snow Hollow farkasában (micsoda filmek!) megvillantott viszolyogtatóan bizarr, megtört, elkeseredettségében, esetlenségében, gyávaságában ön- és közveszélyes, hebegő-habogó, szétesetten sunyuló balfasz-perszónáját – és ahogy elfogy a lába alól a talaj – azt egyszerűen öröm nézni. Mint a The Last Stop in Yuma County minden percét. Galluppi annyira megbízik és annyira magabiztosan lubickol ebben a remekül felépített, nagyon kitalált és precízen kézben tartott üdítő morális rohadékságban, hogy az összes szembetűnő hatás és a seperc alatt elfelejthető elsőfilmes gyermekbetegségek ellenére is baromi könnyű az év egyik legtökösebb filmjének kikiáltani.
