Tarantino filmjét érteni és értékelni könnyű, élvezni már nehezebb.

Felemás film lett az Aljas nyolcas. Korántsem olyan szórakoztató, mint a korábbi Tarantino-filmek, márpedig Tarantinót épp azért imádja boldog-boldogtalan, mert a fősodorban ő csinálta a legizgalmasabb filmeket (Becstelen brigantyk), ő találta ki a legcoolabb mitológiákat (Kill Bill), ő bűvészkedett a leglazábban a filmsztorikkal (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény), és egyébként is, a 2000-es évek közepéig ő volt a legfrissebb hangú rendező Amerikában. Az Aljas nyolcas első órája viszont csak annyiban reveláció, hogy a Jackie Brownt háromszor újranézve sem gondoltuk volna hogy Tarantino-film lehet ilyen vontatott, a párbeszédek sem úgy sziporkáznak, ahogy megszoktuk (bár Pataricza Eszter ihletett fordítása sokat dob rajtuk), és még akkor is feltűnően sok az önismétlés, hogy tudjuk, Quentin minden egyes filmjében a magánmitológiáját építgeti, és összefüggéseket gyárt saját művei között.

Ez a kereszthivatkozás azonban kevésbé öncélú, mint korábban: Tarantino az Aljas nyolcasban korábban már felvetett problémákhoz tér vissza és gondolja újra őket. Új filmje eleve folytatásként született, az első változatban még Django társalgott a foglyát a Red Rock-i akasztófához cipelő hóhérral a postakocsiban, és az sem titok, hogy két film ihlette a történetet: John Carpenter 1982-es horrorklasszikusa, A dolog, valamint saját 1992-es gengszterklasszikusa, a Kutyaszorítóban. A dologban az Antarktiszon ragadt amerikai kutatók próbálnak kiirtani egy idegen lényt, amely képes tökéletes leutánozni bármilyen létformát, ezért nem tudják, melyikük bőrébe bújt bele. Tarantino első filmjében pedig egy raktárépületben rostokoló gengszterek próbálják kideríteni egy félresikerült rablás után, hogy ki köpte be őket, ki a tégla a csapatban. Az Aljas nyolcasban egy hóvihar miatt egy hegyvidéki rőfös boltban ragadt utazók próbálnak rájönni, ki mérgezte meg a kávét, vagyis kinek áll érdekében megakadályozni a Hóhért abban, hogy felakassza a Red Rock-i bitóra a körözött bűnözőt.

A párhuzam persze mélyebb annál a cselekményszerkesztési trükknél, hogy mindhárom film akciódús zsánereket – horrort, westernt, gengszterfilmet – zsúfol be egy szűk terembe, és annál a gondolatnál, hogy ha összezárnak egy veszélybe sodort társaságot, a túlélési ösztön hamar félrepofozza a morált és az észérveket. A dologban, amelyet Kurt Russell, a havas táj és az izoláció motívuma is rokonít az Aljas nyolcassal, a tökéletes utánzattól rettegnek, attól, hogy az embert helyettesíti, felemészti, kiszorítja a nem-emberi másolat (Kurt Russell két „dolgot” küld el a francba a filmben: a film végén az alient, és a film elején a számítógépet, amely megveri őt sakkban). Az Aljas nyolcasban senki sem az, akinek látszik, mindenki más gúnyájába bújik és mindegyik gazfickó az igazságosztó szerepében tetszeleg, seriffnek, hóhérnak, fejvadásznak mondják magukat: az amerikai eszmék – az igazságosság, az egyenlőség, a szabadság – álcája alatt levitézlett latrok lapulnak, az igazságszolgáltatás mögött rasszizmus, bigottság, kapzsiság munkál.

A Kutyaszorítóban sem pusztán kamarajellege révén mutat rokonságot az Aljas nyolcassal. Első filmjében a gengszterek cool imidzsét zilálta szét Tarantino, amikor nem a vagány életmódjukat, hanem egy rablás véres utóhatását mutatta meg. Filmekben a maffiózókat általában bajtársiasságuk emeli mások fölé: ha gyilkolnak és bűnöznek is egy korrupt világban, legalább tartják közben egymás hátát. A Kutyaszorítóban sztorijában épp a bajtársiasság értéke üresedik ki, hisz a főnöke érdekében négy évet sitten töltő Vic megőrül, Larry pedig azt az embert védelmezi az élete árán, aki elárulta őket. Az Aljas nyolcasban szintén az elvhűség teszi pszichopatává az embereket. Az egyik oldalon a megöregedett déli tiszt, aki a saját csapatait is halálra éheztette, ha azok történetesen feketék voltak, a másikon a fekete katona, aki az északi foglyokat is megégeti, ha úgy fehér embert tud ölni. Kiegyensúlyozottabb, reálisabb és kiábrándultabb kép ez a polgárháború utáni, megosztott amerikai társadalomról, mint amit a fekete rabszolgák bosszúfantáziáját beteljesítő Django elszabadulban láthatunk¹. De míg a Django azért arathatott kisebb sikert nálunk, mert a rabszolgatartó társadalom és az általa kitermelt karakterek (mint pl. a gazdájánál is nagyobb rasszistává váló fekete komornyik) túl távol voltak az európai kultúrától, addig az Aljas nyolcas azért lehet kevésbé érdekes, mert az emberek mentalitása és megosztottsága túl közel áll a magyarokéhoz. Itt mindenki érti azt a gúnyt, ami a szobát politikai hovatartozás mentén kettéosztó Hóhér rendelkezéséből árad, de éppen ezért nem is olyan éles ez a kritika: elég bekapcsolni a híradót, elindítani az internetet, és ennél sokkal cifrább dolgokat látunk.

Az Aljas nyolcas ezzel együtt is átgondoltabb és kiérleltebb film, mint a Django elszabadul, csak épp nehezebb élvezni. Olyan, mintha a szennyes amerikai múltról szőtt mondandó rátelepedne a filmre, és ellene dolgozna az izgalmaknak. Tarantino ezúttal nem mitizálja a karaktereit, hanem lerántja őket a sárba, és még a hősöket is kétszínű, erkölcsileg elítélhető figuráknak mutatja, akik folyton másnak tűnnek. A hősből gyilkos, a gyilkosból hős, a rasszistából roncs, az áldozatból rasszista lesz, ezért egyikükkel sem lehet hosszú távon azonosulni, és az egyébként feszült, több mint egyórás leszámolásnak kevesebb a tétje, nem sodor magával, amennyire kéne. A köpönyegforgatásból kikerekedő mondanivaló viszont korántsem olyan eredeti, hogy megérje érte beáldozni a feszültséget, hiszen aki látott már egy realista, kiábrándult westernt a hetvenes évekből (a Vad bandát / Wild Bunch vagy A halál csöndjét / Il grande silenzio például), annak az Aljas nyolcas világa kevés újdonságot tartogat.

Persze, sok mindent nem lehet elvitatni a film érdemei közül: a 40 év után újra westernzenét komponáló Ennio Morricone dallamai felejthetetlenül borzongatóak (A dolog kiadatlan tételei közül is átemeltek párat), a kocsmabeli miliő fantasztikusan részletgazdag, és Robert Richardson ezt a statikus miliőt is filmszerűvé tudja varázsolni (érdemes figyelni az átélezéseket a kávémérgezős résznél), a színészek pedig egytől egyig emlékezetes karaktereket teremtenek, különösen Jennifer Jason Leigh, akinek krákogó, köpködő és bevert szemű Daisy Domergue-ja az egyik legalávalóbb és legszánandóbb gyilkos a filmtörténetben. Ám nehéz elhessegetni a gondolatot – ha már a Kutyaszorítóban jelenti a rajongók és Tarantino számára is a sorvezetőt az Aljas nyolcashoz –, hogy míg első filmjét a sziporkázó párbeszédek, az eltalált karakterek és a kicsattanóan frissnek ható stílus mellett a zseniális alapötlet tette bravúrossá (az ékszerrablást nem, csak az utóhatást mutatta meg), az Aljas nyolcasban nincs zseniális ötlet, és a túlzó, parodisztikus stílus is sokszor hat önismétlőnek. Cserébe maradtak a jó karakterek és a jó dialógusok – meg a tudat, hogy még mindig remek, sőt fontos rendező Tarantino, csak már kevésbé szórakoztat.