Különös élmény, amikor a moziterem vakító világosságában filmet néz az ember, s csupán a vászonról visszaverődő véges-végtelen hómezők tréfálják meg az elkábult nézőt. Gyönyörű, már-már hipnotikus, nem mindennapi látvány, de ha mozdulatlan tájképeket akarok nézegetni, akkor képeskönyvet nézegetek. Mert a vásznon ennyi édeskevés.
A hófödte táj számunkra egyenértékű a békével, nyugalommal, a karácsonnyal, tisztasággal és egyéb meghaladott kvázi-keresztény fogalmakkal. A norvég Tommy Wirkola ezt a gyönyörű fehérséget alvadt vérrel és rothadó zombihússal pakolja tele, a kedves néző nem kis derülésére.
