Az első rész ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Quentin Tarantino új filmje, a Kill Bill az utóbbi másfél–két év legjobban sikerült, előre beharangozott szuperprodukciója. Ez azonban csak a gyengécske Mátrix 2 és a röhejes Mátrix 3 recepciójának fényében minősül feltétlen dicséretnek.
Mindhárom film kezdettől magában hordozta a nimbuszrombolás lehetőségét, de míg Wachowskiék ezt tökéletesen meg is valósították, úgy néz ki, Tarantino még várat vele. QT negyedik filmje zsánerfilm is, meg nem is: a hetvenes évek távol-keleti „wire-fu” filmjeit gyúrja össze a rendező egy helyenként paródiának ható, 21. századi bosszú-történetbe. A műfaj hagyományos elemeit használja, de a mai filmtechnika eszköztára révén pattanásig feszíti, majdnem a követhetetlenség határáig pörgeti az exponenciálisan növekvő vérmennyiségű jeleneteket.
A film főhőse a Fekete Mamba kódnevű bérgyilkosnő (Uma Thurman), a Halálos Vipera Merénylőosztag tagja, akit csoportja, a titokzatos Bill (David Carradine) vezetésével, ismeretlen okból megpróbál eltenni láb alól az esküvője napján. A terhes, félholtra vert, majd fejbelőtt lány túléli a merényletet, és négy év után, kómából ébredve, bosszút esküszik. Előbb még megöli ápolóját, aki eddig szexuális segédeszközként árulta a tehetetlen páciens testét, továbbá végez az aktuális klienssel is, majd felkészül az igazi vérontásra: merénylői ellen indul. Egy okinawa-i híres kardkészítő, Bill egykori mesterének legjobb kardjával előbb O-Ren Ishii-t (Lucy Liu), a tokiói alvilág japán-kínai-amerikai származású vezérét és annak személyes hadseregét mészárolja le, majd Vernita Green következik, akit kislánya szeme láttára szegez a falhoz vadászkésével. Az első rész itt véget ér, de előtte még, az utolsó jelenetben Bill arról elmélkedik, hogy hősünk vajon tudja-e, hogy halottnak hitt magzata életben van. Ekkor jelenik meg a filmművészet legidegesítőbb mondata: „Folytatása következik.”
Tarantinótól meglepő lenne, ha a fenti sorrendben tárná elénk a történetet. Mivel az eredetileg egyrészesre tervezett alkotás túl hosszúra, tehát kevésbé kifizetődőre sikerült, QT kettévágta és fejezetekre osztotta a nem túl bonyolult történetet. Mert két külön egységet kellett létrehoznia, némileg eltért az események kronológiai sorrendjétől. A főcím előtt Mamba fejbelövése áll, majd Vernita meggyilkolása következik első fejezetként. A második fejezet az esküvői merényletet, majd a kórházból való szabadulást meséli el. Itt közbeékelődik O-Ren Ishii karrierjének története, amit az okinawa-i út, majd a tokiói leszámolás követ. Ez a történetmesélés némiképp emlékeztet a Ponyvaregény összekuszált cselekményére, de sokkal egyszerűbb annál. Egyetlen hős kalandjait követi nyomon, a leszámolások sorrendje csupán a dramaturgiai fokozatosság kedvéért változott meg, míg a merénylet jelenetének filmbeli helye a flashback-technika alkalmazásával magyarázható. O-Ren története sem a közbeékeltsége miatt érdekes, itt a manga-animáció használata számít kuriózumnak.
A harci jelenetek látványos koreográfiája vitathatatlanul a film egyik erőssége, gyakoriságuk és vadságuk miatt pedig a Kill Bill jó eséllyel pályázik a „Minden idők legvéresebb filmje” címre, amit eddig a Nagy durranás 2. tartott. Sokatmondó a rendező azon kijelentése is, miszerint, ha a Ponyvaregény alternatív világának hősei moziba mennek, ilyen filmeket néznek. Sokan hiányolják az első részből a tarantinói, abszurd humorú dialógusokat, de ezt nem lehet hibaként felróni a folyton kísérletező, ez esetben kísérletezni kényszerülő rendezőnek. Mégis számon kérhetnénk tőle azt a hiányzó valamit, ami miatt ez az alkotás a Ponyvaregény szintje alatt marad. De mielőtt megtennénk, várjuk ki a végét.
