Úgy jött ez a film a vígjáték műfajának, mint éhezőnek az alamizsna, vagy mint politikai fogolynak a peresztrojka.

Sokan sokféle filmes műfajt temettek már az új évezredben, a westernt, a sci-fit, meg ki tudja, mit. Ezek általában köszönik szépen, jól vannak, egy igazi nagymúltú ősműfaj viszont valóban dögrováson van mostanában: a komédia. Ha kicsit jobban belegondolunk, kétféle filmvígjáték szokta megtisztelni a mozikat mostanában: a hollywoodi, amin azért nem lehet röhögni, mert fájdalmasan gagyi; valamint az európai (jellemzően francia), amin meg azért nem, mert annyira kontextus- vagy kultúrafüggő (és sokszor szintén gagyi). Igazán jó vígjátékot (horror-, akció-, vagy bármilyen előtag nélkül, csak úgy, egyszerűen komédiát) már ki tudja mióta láttak a gyöngyvásznak, talán a mozik és a filmgyártás digitalizálása óta nem is volt korszakos mű a zsánerben (az Apatow-féle spleenes hipszter-brománcokat most hagyjuk). A Sztálin halála tehát rég várt felüdülést jelenthet: harsányan lehet rajta röhögni, de éle is van; nem fing- vagy kakahumorral operál, de nem is sznoboknak készült; tud szólni a vasfüggöny mögött felnőttekhez és a világpolitikával, történelemmel csak most ismerkedőkhöz is.

Ahol viszont él és virul a vígjáték, az a kisképernyő és a streaming-platformok. Armando Iannucci is innen dobbantott, nálunkfelé leginkább az agyondíjazott Veep (Az alelnök) című politikai HBO-sitcomról, valamint az azt ihlető The Thick Of It című BBC-műsorról lehet ismerős. Ezért is becsülendő az általa bejárt út, hiszen a mozgások általában fordítva szoktak manapság történni iparon belül, a stúdiókkal való hadakodást megunó alkotók általában valamelyik tévében kötnek ki, ahol végre kiélhetik fantáziáikat, a nagyképernyőt meg egyre több rizikókerülő kezdő rendező tölti fel kétes értékű tartalommal. A jelenleg óriási lehetőségeket jelentő tévés politikai szatírát-sitcomot a mára konzervatívnak számó moziformátumra cserélni tehát nem olyan evidens lépés, mint amennyire hinnénk, ennek a fényében a Sztálin halála pedig még értékesebb kivétel. Klasszikus léptékű fekete komédia remek szituációkal és párbeszédekkel, politikai érvényességgel ­– s csak az orosz embargó után esik le, hogy ezek mellett merészséggel is (főleg, ha belegondolunk, hogy a film egy francia képregény nyomán született, márpedig a Charlie Hebdo után ez nem egy életbiztosítás).

Szomorú arra gondolni, hogy egy amúgy is autokrácia felé sodródó világban nagy keleti szomszédunk ideológiailag olyan szinten állna, mint a világ köldökeként és segglyukaként egyszerre fungáló Észak-Korea. Márpedig ha belegondolunk, hogy mikor és kik tiltottak be és bojkottáltak legutóbb politikai jellegű vígjátékot a világban, akkor Kim Dzsongun és Az interjú (The Interview) ugrik be. Rossz film volt, ez tény, de még élő diktátort parodizált. Ehhez képest Sztálin halála óta eltelt 65 év, és úgy tűnik, még mindig nem sikerült teljesen napirendre térni személye (valamint a személyéhez kötődő számadatok, úgysmind az általa kinyírt emberek összessége stb.) fölött. Ez viszont elég vérfagyasztó. Most tessenek elképzelni, hogy 2016-ban Németország harsogva tiltaná be mondjuk a Nicsak, ki van itt (Er ist wieder da) című komédiát, vagy bármilyen más Führerrel gyúnyolódó tartalmat. Vagy Románia kiátkoz egy standupost, mert az mindenki kedves Ceaușescujának emlékével mer heccelni. Márpedig az effajta „történelmi leszámoló” humornak van egy nagyszerű mellékhatása: terapeutikus, a múlttal való ki-, megbékélést segítheti. Hiszen hogyan lehetne jobban a fájdalmas múltat temetni, mint röhögve?

Na, de elég a politikából, hiszen a film önmagában is megáll a lábán, azok is tudnak kuncogni rajta, akik nem hordanak ’89 előtti sérelmeket a pufajkájuk alatt. Egy zseniálisan megírt rádiós koncertjelenetet és az azt követő röhögőgörcsöt követően meghal Sztálin atyuska, és rögtön eszeveszett hatalmi harc következik a Központi Bizottság tagjai között. Berija (Simon Russell Beale), Hruscsov (Steve Buscemi), Molotov (Michael Palin), Malenkov (Jeffrey Tambor) híres-hírhedt szovjet vezetők mellett felbukkan Zsukov marsall (Jason Isaacs), Sztálin két gyereke, valamint a pártvezetőség néhány további tagja is, hogy teljes legyen a káosz. Innentől kezdve igazából üresjáratok nélküli nagyszerű jelenetek füzére a film, amelyekről sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy a forgatókönyvírói zsenialitás miatt abszurdak, vagy mert ténlyeg ennyire abszurd tudott lenni a szovjet politika. Valószínűleg mindkettő. Mindenesetre a film egyik nagy erénye, hogy a leghátborzongatóbb dolgokból (egymást feljelentő házastársak, guláhangulat, politikai tisztogatás) úgy tud fekete humort facsarni, hogy az nem tűnik hullagyalázásnak. Sem a Sztáliné, sem az általa kinyír(at)ott milliók hullái felé.

Rég volt ennyire jó színészeket vígjátéki szituációkban nézni. Buscemiről mindig is tudtuk, hogy annál viccesebb, minél komolyabbra veszi a figurát; Jeffrey Tambornek ki sem kell tátani a száját, és máris röhögünk; a Monty Pythonos Michael Palint pedig ejsze senkinek sem kell bemutatni. Egytől-egyig lubickolnak a szerepeikben, minden gesztus működik, a közös jeleneteik pedig frenetikusak. Az est nagy meglepetése viszont az eleddig viszonylag keveset filmező, inkább színpadi Shakespeare-színészként ismert Simon Russell Beale, aki a magabiztos, minden hájjal megkent háttérmanipulátor titkosszolgálati vezetőt annyira parádésan alakítja, hogy miatta érdemes újranézni a filmet. A történelemkönyvekből ismert nevek esetlenebb, bizonytalanabb oldalát emeli ki a film, nem az inherens gonoszra koncentrál, hanem a vígjátékban is hasznosítható vonásokra. És el is feledteti velünk a korszak komorságát, sötétségét – egészen az utolsó pár percig, amikor egy fordulattal belénk fagyasztja a levegőt, és nem tudunk nem arra gondolni, hogy kik, miként és miért nyírták ki a mi hőn szeretett Miklós bátyánkat és akadémiai főméltóság nejét egy kamuper eredményeképpen.

És nemcsak ettől kap aktuális politikai felhangokat is a film. Hanem mert – mondjuk a House of Cards megfontoltan gonosz, sok lépéssel elöl járó politikusaihoz képest – az egész helyzetnek a hihetetlenségét, abszurditását, paranoiás esetlegességét emeli ki. Olyasmiket, amikkel tele vannak a hírek. Apropó abszurd és paranoia: onnantól, hogy minden színész a saját díszes angol kiejtésével beszél, a hivatalos orosz álláspont, miszerint történelmi hűséget kérnek számon egy effajta komédián, ugyanakkora badarság, mint mondjuk Kim Dzsongun frizurája (egyébként műfajához képest meglepően sok van benne, mármint történelmi hűség, nem frizura).

A Sztálin halála, ha nem is műfajteremtő, de műfajújrateremtő, és jelen esetben ez roppant fontos dolog: ha egy diktátor meg is halt, legalább általa most kicsit tovább él egy zsáner. És hát emberek haltak már meg kevesebbért: ha nem hisszük el, látogassunk el egy tetszőleges szovjet tömegsírhoz.