Ha végigtekintünk Armando Iannucci eddigi életművén, szinte rögtön szembetűnik, hogy visszatérő téma benne a politika. Legyen szó brit, amerikai vagy épp orosz politikai folyamatokról, pitiánerekről vagy nagyágyúkról, jelenről vagy múltról, a skót rendező a szatírák mesterének bizonyul. Legújabb filmjéről, a Sztálin haláláról a 47. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettünk.
Számított arra, hogy betiltják a filmet Oroszországban?
Tisztában voltam azzal, hogy megtörténhet – annak ellenére, hogy időben megvolt az orosz terjesztőnk és engedélyt is kaptunk a film vetítésére. Aztán két nappal az országos bemutató előtt jött a hír, hogy betiltották. És nem valami enyhe cenzúráról van szó, hanem olyasfajtáról, mint ami akkor volt, amikor a film cselekménye történik. Az orosz filmkészítők társadalmi szervezete megvádolta a Kulturális Minisztériumot, mert a cenzúra tilos Oroszországban. Szóval nem tudom mi lesz a vége, de merem remélni, hogy vetítik majd a filmet Oroszországban is. A dolog iróniája egyébként, hogy per pillanat a Sztálin halála a leghíresebb film az országban, amit mindenki látni akar.
Két korábbi sorozatával ellentétben, ahol elég nyilvánvaló volt az elsődleges közönség – a The Thick of It főként briteknek, a Veep amerikaiknak szólt –, ez a film nem az orosz közönséget célozza.
Ez egy európai film, amelyben amerikai színészek is játszanak, így számítottam arra, hogy az amerikai közönséghez is fog szólni. Ezenkívül csak reméltem, hogy egy olyan filmet készítettem, amit majd minél több országban szeretnének bemutatni. Elsősorban az volt a célom, hogy egy olyan történetet ábrázoljak, ami egyszerre igaz, vicces és intelligens. A nemzetközi fogadtatása eddig kellemes meglepetés volt; nemcsak Nagy-Britanniából, hanem úgy értesültem, hogy például Ukrajnából és Kazahsztánból is jók a visszajelzések.
Mit gondol, ha bemutatják a filmet Oroszországban, milyen fogadtatásban részesül?
Azok közül, akik már látták a filmek, egyesek azt mondták, hogy élvezték, de nem tudtak nevetni rajta, mert túlságosan emlékeztette őket a valóságra. Mások élvezték és nevettek is rajta. Egy harmadik kategória pedig azt kérdezte, hogy: „mi a francot csinálsz?”
Sztálinnak jelenleg is ambivalens megítélése van Oroszországban. Egyesek számára egy tömeggyilkos, aki rengeteg családot tett tönkre. Mások számára egy győztes vezető, aki iparosította az országot. De semmiképp nem egy elfeledett figura. Az eszme amit képviselt, ma sem halott.
Említette, hogy egy igaz történetet akart bemutatni. Persze nem egy szatirikus filmen kell számonkérni, de mennyire volt fontos a történelmi hűség? Történészek rámutattak arra, hogy ebből a szempontból vannak hibák a filmben.
Eredetileg egy fiktív, kortárs diktátorról szerettem volna filmet készíteni a Veep után. Sokat olvastam Sztálinról, Maóról, Hitlerről, Francóról. Hogy hogyan próbálták magukat erős vezetőként feltüntetni, egyre több hatalmat megkaparintani, megváltoztatni a törvényeket, hogy a hatalom a kezükben maradjon és hasonlók. Figyeltem, hogy mi történik Európa-szerte, Amerikában, Oroszországban manapság; a törékeny demokráciával, a populista, nacionalista és szélsőjobboldali mozgalmakkal.
Aztán a kezembe került a Sztálin halála című francia képregény. Arra gondoltam, hogy ez sokkal jobb, ez igaz, megtörtént; egyben viccesebb és félelmetesebb is, mint egy fiktív történet. Természetesen a párbeszédek a sajátjaink, a komikus elem nem valós és nem állítom, hogy ez szó szerinti, hű elbeszélése a történteknek. De a történet alapja valóságos. Hogy Sztálin az irodájában feküdt egy teljes napig, mert mindenki túlságosan meg volt rémülve. Senki sem mert orvost hívni, mert mi történik, ha rossz orvost hívnak? Aztán magához tért, egy képre mutatott és mindenki próbált rájönni arra, hogy ez mit jelent. Azért is próbáltam minél valószerűbben bemutatni, mert tudtam, hogy olyan részek is vannak benne, amelyek nem viccesek; amik az emberekhez, a polgári lakosokhoz, a családokhoz kötődnek, azokhoz akiket a Gulágba hurcoltak, akiket megbüntettek vagy lelőttek.
Orosz emberek is látták a filmek, többek között orosz újságírók is, mert a sajtóvetítésre már néhány hete sor került. Néhányan azt kérdezték, hogy hol forgattunk Moszkvában? Valójában Londonban filmeztünk, de odafigyeltünk arra, hogy a különböző épületek megjelenítése korhű legyen. Főleg idősebbek jegyezték meg, hogy valóban hitelesnek tűnt, felidézte az akkori hangulatot. Találkoztam egy olyan férfival is, aki 14 éves korában részt vett a temetésen. Azt mondta, hogy hitelesnek érezte. És viccesnek, egyszerre.
Egyesek szerint ez egy olyan téma, amiről nem lehet viccelni.
Amikor elkezdtünk dolgozni a filmen azt mondtam, hogy tiszteletteljesen kell viszonyulnunk ahhoz, ami az emberekkel történt; ez a része nem komédia. Újranéztem Charlie Chaplin Diktátorját, ami Hitlerről szól, és a II. világháború idején készült. Egy komédia Hitlerről! Ami Chaplin néhány legviccesebb jelenetét is tartalmazza. Emellett pedig ott vannak a jelenetek a zsidó gettóról. És a film a kettő között ingadozik.
Nem gondolom, hogy formailag a komédia kevesebb a drámánál; inkább egy alternatíva. Egy másik mód arra, hogy elemezzünk valamit. Ha a komédiát választja valaki ahhoz, hogy egy súlyos témáról beszéljen, akkor komolyabban kell dolgoznia vele. Szerintem bármivel lehet viccelni. Sztálin idejében is rengeteg vicckönyv keringett, a negyvenes, ötvenes években. Fekete humorú könyvek Sztálinról és Berijáról, erőszakról, kilövésekről, mindenről. Az életükkel fizethettek ezekért, de ennek ellenére nem mondtak le róluk az emberek. Ezúton azt is üzenték, hogy „nem kaptál el, viccelhetek veled”.
Mást jelent, ha saját társadalmunk elit osztályáról beszélünk, vagy külső szemlélők vagyunk. Mit gondol erről?
Hasonló helyzet volt korábban Amerikával és a Veep-pel. Megtanultam, hogy az a fontos, hogy tudjam, miről beszélek. Ez sok előzetes kutatást igényel. Amikor a Veep-en dolgoztam, elmentem Washingtonba, beszélgettem személyekkel a Kongresszusból, szenátorokkal, a személyzettel, megfigyeltem az irodákat. Próbáltam megfogni az érzést és aztán, amennyire lehet, univerzális formában visszaadni. Hogy akik nem tapasztalták közvetlenül ezt a környezetet, azok is tudjanak viszonyulni hozzá.
A Sztálin halálával hasonlóan jártunk el, voltunk Moszkvában, beszélgettünk emberekkel, olvastam a történelmet, életrajzokat, Hruscsov önéletrajzát, Szvetlana naplóit és leveleit. Szóval el kell végezni a munkát.
Az eredeti ötlet egy diktátorról szólt, de a film inkább a környezetről mesél.
Ez egy örökösödési háború valójában, egy régi mese. Gondolhatunk a Trónok harcára, a Keresztapára, az ókori Rómára. Az a kérdés, hogy ki lesz a következő uralkodó.
Más politikusról készítene-e filmet?
Személyesen nem, de nagyon kíváncsi vagyok a filmre amit Paolo Sorrentino készített Berlusconiról. Láttam az Il Divót, amit szintén ő rendezett egy olyan politikusról, akit demokratikusan választottak meg, hétszer.
Többször mondtam már, hogy Donald Trump önmaga szatírája, nem lehet egy fikciós változatot készíteni róla. Nem is annyira maga Trump az igazán érdekes, hanem az emberek, akik körülveszik. Többek között azok, akik a választások előtt azt mondták, hogy ez az alak ijesztő, semmi esélye nyerni. De amint elnök lett rögtön megváltozott a hozzáállásuk, azaz „igenis, bármit is mond, Elnök Úr” lett. Ez egy érdekes történet az én szemszögemből.
Úgy tűnik, igazán érdekli a politika. Humorosnak tartja a politikai folyamatokat?
Inkább az érdekel, hogy megmutassam az embereknek, hogyan működik a politika. Aztán mindenki eldöntheti, hogy ez így rendben van-e, vagy kellene tökéletesíteni a politikai folyamatokat. Vannak olyan filmjeim is, amelyeknek egyáltalán nincsenek politikai felhangjai, mint például az Alan Partridge. A következő filmem pedig egy Dickens-adaptáció, Copperfield Dávid, ami a felnőtté válásról szól, és egyfajta elegy lesz vicces és valós között.
