Az Itt a létezés felfogásának fejlődésnarratívájaként elsősorban a filmforma remedializálására tett absztrakt kísérlet: az újmédia nyelvén megfogalmazott családi melodráma a mindenkori emberi jelenlét tapasztalatát hangsúlyozza a digitalizáció és az internetes kultúra tükrében.
Robert Zemeckis filmje egy otthon, valamint a benne élők generációkon és különböző korokon átívelő története. A produkció különlegessége, hogy egyetlen folyamatos, nagylátószögű beállításból láttatja a saját médiumán keresztül modellezett valóságot, mintha a kamera egy számítógép monitorjának fix nézőpontjával azonosulna és a film a virtuális képernyő visszatükröződéséből nyitna ablakokat a végtelenre. A rendszeresen felbukkanó, osztott képmezők pedig egyszerre mutatnak meg eltérő idősíkokat ugyan azon a fizikai helyen, vékony fehér kerettel érzékeltetve a jelenből kivágott térmozaikokat. A tévécsatornák közötti kapcsolgatás vagy az internetes böngészés felhasználói élményét modellező narratív megoldást úgy lehet elképzelni, mint számos egymás mögé helyezett mozgóképsíkot vagy weblapot, melyek cserélődő felsőbb rétegei alól időnként részlegesen előtűnnek a háttérben párhuzamosan futó, alternatív valóságok is.
A Richard McGuire azonos című képregényéből adaptált filmváltozat epizódjaiból ugyanakkor az eredeti grafikákon kiragadott élethelyzetekhez képest egy család történetét bemutató, jobbára összefüggő cselekmény rajzolódik ki – mintha a főszereplők fotóalbumát lapozgatva élné át a néző a képekhez tartozó emlékeket. A játékidő alatt végig láttatott térrészlet egy második világháborús veterán, Al (Paul Bettany) nappaliját ábrázolja, ami később fia, Richard (Tom Hanks) és menye, Margaret (Robin Wright) otthonává válik, miközben a készítők rövid jelenetek erejéig a ház korábbi és későbbi lakóinak mindennapjaiba, de még az adott földrajzi helyen uralkodó ős-, és indiánkori állapotokba is betekintést nyújtanak. A narratíva körkörös időbeliségének önmagukba visszatérő cselekményszálai tehát az élet végtelen körforgását reprezentálják a különböző korokban visszatérő szituációkon keresztül, legyen szó születésnapokról, esküvőkről, temetésekről, vagy más jelentős eseményekről.
A térbeli montázzsal időben egymás mellé állított, ismétlődő helyzetek között akár évek is eltelhetnek mindössze egyetlen szempillantás alatt. A szertartásosan eltemetett indiánnő csontnyakláncát például a következő jelenetben már régészek ássák ki a földből, az egyetemre ment lányára gondoló anya pedig évekkel később, a néző szeme láttára hirtelen megöregedve, de még mindig ugyan abban a pozícióban elmélkedik gyermekéről. Az észrevétlenül eltelő évek megbánásai és elszalasztott lehetőségei Margaret tragédiáján keresztül fejeződnek ki: a nő azért nem mehetett egyetemre, mert váratlanul teherbe esett, így később csak lánya sikerein keresztül élhette át a felsőoktatás kihívásait. Margaret továbbá saját lakást szeretne, hogy függetlenedjen férje családjától, anyagi helyzetük ezt mégsem teszi lehetővé, ahogy a társadalomnak is saját környezetéhez kell alkalmazkodnia és a múlt generációira kénytelen támaszkodni az előrehaladás érdekében.
Így az Itt protagonistáinak általánosan megörökített léttapasztalata az emberiség metaforikus felnövéstörténetévé válik, mely során az állandó konfliktusok és drámai pillanatok mellett a változás csak az újabb nemzedékek számára következik be, gyakran éppen a – Zemeckis rendezői életművének számos darabjához (Vissza a jövőbe-trilógia, Kapcsolat, Számkivetett, Pinokkió) hasonlóan ezúttal is központi témául szolgáló – technikai fejlődésnek köszönhetően. A filmben megjelenő indiántörzsek kultúrája szolgál a sírjaikra épült ház szimbolikus alapjául, melynek allegorikus tere a későbbiekben számos metaforikus jelentőséggel bíró lakónak ad otthont. A nappaliban felravatalozott, influenzában elhunyt pilóta példája azt mutatja, hogy az innovációk a fenyegetés helyett éppen a megoldást jelenthetik. Hiszen a férfit mindenki óva intette a korban kifejezetten veszélyesnek tartott, kezdetleges repülőgépektől, a vesztét mégis egy olyan kór okozta, amire az oltások és a gyógyszerek kifejlesztése lesz a megoldás.
Ennek megfelelően a későbbiekben egy feltaláló költözik a házba, aki egy teljesen körbeforgó fotelt készít egy újonnan megjelenő elektronikai eszköz, a televízió kényelmes nézéséhez. Így a karakter az egyre inkább személyre szabható nézőpozíciók kortárs alakulására reflektál. Az újmédia-elméletek koncepciói szerint ugyanis az internet korában a tartalmak már nem önmagukban állnak, hanem – az Itt egymásra épülő narratív síkjaihoz hasonlóan – a velük párhuzamosan elérhető alkotásokra támaszkodva különböző befogadói szinteken értelmezhető rétegekből épülnek fel. A számítógépesítésnek köszönhetően ráadásul a film a kamera előtt elrendezett realitás objektív rögzítése helyett a valóságról alkotott kép manipulációja által jön létre. A megörökített világ már csak nyersanyag, ami pixelről-pixelre módosítható a különálló elemek egymásra szerkesztését lehetővé tevő utómunka segítségével, hogy az alkotók végül saját víziójuk szerint formálják a valóság hatását keltő látványt.
Ezt a digitális képalkotásra jellemző vizuális rétegzettséget érzékeltetik a film fix, mélységi beállításának egyszerre megjelenő képsíkjai: a nappali széles ablakából a nyílt utca külső nagytotáljai látszanak, míg a szobában történő események belső kistotáljaiból a szereplők időnként előlépnek a kamera közvetlen előterébe, hogy amerikai (vagy még szűkebb félközeli) plánokban adhassák elő fontosabb monológjaikat, így emelve ki alakításaikat a zsúfolt háttérből. Mindeközben az összes képsík fókuszban marad, minden térelem – a videójátékok és az animációk esztétikáját idézve – végig élesen rajzolódik ki. Szintén a hagyományostól a virtuális látvány felé való elmozdulást fejezik ki a fényképezőgépével rendszeresen bohókásan szerencsétlenkedő apa és a profi festővé váló fiú karaktereinek önreflexív képalkotási módszerei. Hiszen a hagyományos fotózással szemben a digitális film már sokkal inkább a valóságot szubjektíven, képpontról-képpontra újraalkotni képes festészettel állítható párhuzamba, amit a történetbe foglalt konkrét technika-, és generációváltás is bemutat.
Az innovatív formai megoldások ugyanakkor számos narratív lehetőségtől is megfosztják a filmet. Az egyetlen helyszínre korlátozott történet gyakran kifejezetten színpadiassá válik, míg az időugrások miatt röpke epizódokra korlátozott jelenetek sűrűn monologizáló dialógusokra támaszkodnak a cselekmény előre mozdításához szükséges információ gyors átadása érdekében. Az olyan ismerős látványok, mint az emberi arc módosításai a színészek vizuális megfiatalítása érdekében ráadásul felhívják a figyelmet az effektek jelenlétére, így elidegenítővé teszik a technikát alkalmazó alakításokat. A főszereplőkhöz nem kapcsolódó, fel-felbukkanó laza mellékszálak továbbá hiába érzékeltetik az összefonódó perspektívák újmédia által kínált hatásmechanizmusát, sok esetben csak véletlenszerűnek és fókuszálatlannak érződnek.
Robert Zemeckis rendező, Eric Roth forgatókönyvíró, Tom Hanks és Robin Wright főszereplő sztárpárosa, valamint a zeneszerző Alan Silvestri és Don Burgess operatőr a Forrest Gump elkészítése után kereken harminc évvel álltak össze ismét az Itt kedvéért, így a kreatív csapat újabb együttműködése tükrében nem meglepő, hogy a két film számos párhuzamot mutat: mindkettő egy generációkon és az amerikai történelmen átívelő család-, és szerelmi történet, ami főszereplői karrierútján keresztül az „amerikai álom” elképzelésének kritikáját nyújtja. Azonban míg Forrest Gump úgy haladt előre az életben és ért el sikereket, hogy szellemi képességei miatt lényegében fel sem fogta véletlenül elért teljesítményeit, partnere, az alternatív történelemszemléletű Jenny pedig folyamatosan elbukott, mialatt meg akarta váltani a világot, addig az Itt hőseinek kisívű megpróbáltatásai a kortárs tapasztalatokra reflektálva, a hétköznapi kisemberek nézőpontja szerint írják újra a korábban kiforgatott sikermítoszt.
Egy mechanikus elme nagy futása – Robert Zemeckis: Forrest Gump, 1994
A Forrest Gump a kilencvenes évek egyik instant klasszikusa volt. Csekély értelmű, de karakán főhősének őszinte naivsága sokak számára ruházta fel könnyen átélhető, primer értelemmel az amerikai történelem egyébként kaotikus évtizedeit.
Richard és Margaret sosem fognak tudni önerőből saját házat venni, vagy kilépni a szülőktől örökölt, fojtogató családi komfortzónából, ahogy a fehérkerítéses külvárosi álomélet is csak illúzió a párkapcsolati problémákkal küzdő, túl fiatalon házasodó férjnek és feleségnek. A kitörésre nincs lehetőség, ők már a legtöbb emberhez hasonlóan csak a televízióban követik nyomon azokat a jelentős kulturális eseményeket, amiket Forrest és Jenny testközelből éltek át. A férfi még azelőtt kénytelen feladni művészkarrierjét a közös gyerek eltartása érdekében, mielőtt tényleg kipróbálhatta volna magát, a nő pedig anyósához hasonlóan mond le a karrier lehetőségéről a család javára, miközben az évek lassan elhaladnak mellettük, ahogy az élet összemosódó epizódjai is monotonul ismétlődnek a fizikait virtuálisra cserélő, a történeti tapasztalatokat pedig képernyőidőre redukáló újmédia korának távlatából.
