Az Ella Purnell főszereplésével készült sorozat alapállítása beleillik a kortárs trendbe: nézzük meg, mi tesz valakit szörnnyé, ugyanis nagyon gyakran a környezet hozzáállása csalogatja felszínre a gyilkos ösztönöket. Kár, hogy az Aranyom nem lép túl ezen a már sokat emlegetett felismerésen.
Az Itt a létezés felfogásának fejlődésnarratívájaként elsősorban a filmforma remedializálására tett absztrakt kísérlet: az újmédia nyelvén megfogalmazott családi melodráma a mindenkori emberi jelenlét tapasztalatát hangsúlyozza a digitalizáció és az internetes kultúra tükrében.
Jellemzően sosem játssza, hanem éli a szerepeit. Legyen az adott feladat bármily összetett, szokatlan vagy bizarr, hágja át akármilyen mértékben a színészi komfortzóna kereteit, ő mindig, minden alkalommal átváltozik egy idegen hústömeggé, mely a szerep talapzatához horgonyozza magát, tökéletesen kiiktatva minden külső tényezőt. Nyolcvan esztendős lett Robert De Niro.
A bolgár Grozeva-Valchanov író-rendező-producerpáros két év után tér vissza a TIFF versenyprogramjába (és a mozikba) a nagyszerű Leckéhez erősen hasonlító, de mégis másmilyen filmmel.
Az nem különösebben meglepő, hogy Miklauzic Bence harmadik mozifilmje, a Parkoló sokban hasonlít korábbi munkáira, amilyen az Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei vagy a Hőskeresők. Az viszont már talán annál inkább, hogy nem rosszabb azoknál, sőt.
Richard Ayoade második nagyjátékfilmje a kafkai abszurd nyomasztó kilátástalanságával telepedik a nézőre: A hasonmást meggyőző stilizáció foglalja egységbe, a cselekményszervezés és a fogalmazásmód viszont nem tartogat meglepetéseket.
A Walter Mitty titkos élete az ősöreg amerikai „merj nagyot álmodni!” újabb reinkarnációja. Ben Stiller rendező-főszereplő mert ugyan nagyot álmodni, de közben felébredt.
