Az Ella Purnell főszereplésével készült sorozat alapállítása beleillik a kortárs trendbe: nézzük meg, mi tesz valakit szörnnyé, ugyanis nagyon gyakran a környezet hozzáállása csalogatja felszínre a gyilkos ösztönöket. Kár, hogy az Aranyom nem lép túl ezen a már sokat emlegetett felismerésen.
Rhiannon (Ella Purnell) klasszikusan olyan figura, aki mellett még a legempatikusabbak sem feltétlenül állnak meg az utcán. Nincsenek különleges képességei, nem öltözködik kihívóan, nem hangoskodik, szinte sohasem vállalja a véleményét. Egy szerkesztőségben dolgozik recepciósként, főnöke szó szerint fogasnak használja. Egy nap ez a nő megérzi a bosszú ízét, onnan pedig nem nagyon van visszaút. Attól kezdve nem csak úgy kel minden reggel, hogy felsorolja azokat, akiket megölne, hanem el is kezdi pipálni a listát.
Az Aranyom a fentiekből is láthatóan elsősorban egy Joker-narratíva. Ebben az esetben is abból indulunk ki, hogy nem véletlenül törnek ki valakiből a gyilkos ösztönök, szükség van ehhez pár évtizednyi szenvedésre, megalázottságra is. Ahogy ezt ilyen filmek és sorozatok kapcsán gyakran szoktuk mondani: akit nem vesznek emberszámba, az idővel valóban felmondja a társadalmi konszenzust. Ebben az esetben persze az egésznek van egy sajátosan női aspektusa is, Rhiannon ugyanis sok olyan helyzettel szembesül, amikor kifejezetten a neme miatt kerül hátrányba. Munkahelyén nem ismerik el, egy férfi kolléga ugyanazért a munkáért hamarabb kap elismerést, kapcsolataiban gyakran a másik fél dominál, mintha a társadalom általánosságban gyermeknek tartaná (erre utal a cím is).
Ebből következik, hogy az általánosságban megfogalmazott kritika mellett egy sajátosan értelmezett rape and revenge-narratíva is bekerül a képletbe. Rhiannon esetében nincs egyetlen konkrét trauma, de a legegyértelműbb az egykori középiskolai zaklatóhoz, Juliához (Nicôle Lecky) kapcsolódik. Nem meglepő módon általa is azt világítja meg a széria, hogy sokszor a zaklató mögött ugyancsak sérelmek állnak, amiket ördögi körként ad tovább másoknak. Ehhez hasonlóan Rhiannon is azzal indokolja maga számára a tetteit, hogy ennyi negatívum után neki jár az elégtétel, végre saját kézbe veheti az életét. A bosszú tehát ezúttal nem egy konkrét személy vagy csoport ellen irányul, hanem a tágabb szociális viszonyrendszer, a lenézés, a hatalommal való visszaélés ellen, viszont ez forgatókönyv és karakterépítés szempontból nehéz dilemma elé állította a készítőket. Persze a Maffiózók és a Breaking Bad után nem nóvum egy antihőst a középpontba állítani, itt viszont nehézkes a nézői azonosulás, mert bár látjuk, miben van igaza Rhiannonnak, a cselekedetei alapján túlzónak érezzük azt az együttérzést is, amit a készítők kelteni akarnak bennünk.
Ez azonban a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy az Aranyom szemléletes példája annak, amikor egy sorozatnak inkább csak a koncepciója jó, de azt nem sikerül megtölteni valódi tartalommal. Kirstie Swainék társadalomkritikája ugyanis meglehetősen sekélyes: egy mellékszál képében persze azt is megmutatják a készítők, hogy nemcsak a düh lehet a válasz a sérelmekre, de összességében az egész bosszúnarratíva önismétlőnek hat, főleg ha kontextusként megemlítjük, hogy csak az elmúlt években hány alkotás foglalkozott ugyanazzel a kérdéskörrel, az Aranyom pedig ezekhez képest semmilyen szinten sem tudja új nézőpontból megközelíteni a témát. Azt viszont meg kell adni a sorozatnak, hogy nem válik sematikussá, a férfi és a női karakterek ábrázolása egyaránt sokszínű, ráadásul Julia és Rhiannon szövetségessé válása kifejezetten eredeti szál, ami ironikusan, de mégis mélyen képes tárgyalni a „női szövetség” kérdését. Emellett az évad vége is izgalmas kérdéseket vet fel azáltal, hogy bár az alkotók felkínálják Rhiannonnak a normalitásba való visszatérés lehetőségét, azt is jelzik, hogy ilyen határátlépések után ez már nem lesz elég a nőnek.
Társadalmi mondanivaló terén nem szabad tehát igazi mélységeket várni az Aranyomtól, ugyanakkor azt nem tudnám állítani, hogy nem értem a hype okát. Kirstie Swain ugyanis jó érzékkel keveri azokat az elemeket, amelyek manapság népszerűek a sorozatiparban. Van ebben a szériában egy jó adagnyi Fleabag a nézővel közvetlenül kommunikáló, karizmatikus női főszereplővel; a hangvételek keverése, az abszurdból a tragédiába váltás pedig manapság már szinte elvárás a kurrens sorozatokkal kapcsolatban. És az is tény, hogy ha csak azt nézzük, mennyire szórakoztató ez a hat epizód, akkor egyértelműen jelesre vizsgáztak a készítők. Ella Purnell alakítása pedig az Aranyom csúcspontja, Rhiannon egy olyan szerep, amilyennel igazán el szokott indulni a színészek karrierje – bár persze Purnell már a Fallout főszereplőjeként is bizonyított tavaly. Most is tökéletesen képes ábrázolni a karakter átalakulását, ahogy alig látható szürke egérből szépen lassan hidegvérű, a tettei következményeivel szembesülni nem akaró gyilkossá válik.
Az Aranyom összességében egy gyorsan fogyasztható, klasszikus binge-watchingra gyártott sorozat, ami jó érzékkel keveri a kártyákat, ám egyúttal azt is be kell vallani, hogy ha a széria szlogenjei mögé nézünk, bizony sok helyütt ürességgel találkozunk. A már biztosan készülő második évad talán választ adhat majd a kételyeinkre is.
