Úgy látszik, az utóbbi egy-két évben mindegyik piacvezető streamingszolgáltatónak le kellett gyártania a maga kémthrillerét: az Apple TV+ az Utolsó befutókat (Slow Horses), a Netfix A diplomatát (The Diplomat), az HBO A szimpatizánst (The Sympathizer). A Paramount+ a francia A legendák hivatalát (The Bureau) szemelte ki remake céljából.
Valahányszor amerikai filmesek és sorozatgyártók remake-elni készülnek, erős szkepticizmus lesz úrrá a morcos kritikusokon, azonban Az ügynökség kiváló ellenpélda: a Fincheresre szabott képi világ és atmoszféra, a Suszter, szabó, baka, kémesen vánszorgó, de mégis feszültséggel teli dramaturgia szinte teljes mértékben más élményt kínál a francia eredetinél, holott a történet csak részleteiben változott. A hosszú megbízás után áléletét hátrahagyni nem tudó ügynök sztorijának pedig jól áll a baljós hangulatú zsáneráthangolás, főleg, ha korunk egyik legkiválóbb, de legrezzenéstelenebb arcú színésze, Michael Fassbender szenvedi meg a kettős lét elviselhetetlen feszültségét.
A britek földjén működő CIA-ügynökség terepi ügynöke a hallgatag, de beszédes nevű Martian, avagy Marslakó (Michael Fassbender) fedőnéven hat évnyi etiópiai titkos munkát követően visszatér Londonba. Megbízása alatt szerelmi viszonyba lépett Sami Zahirral (Jodie Turner-Smith) egy házas akadémikussal, aki sem eszköz, sem forrás nem volt, hanem „csak” bensőséges szerelmi viszony. A férfi 48 órát kap, hogy elhagyja a terepet és megszakítsa kapcsolatát a nővel. Csakhogy a civil világba való visszatérése kezdetben nehézségekkel jár: előszöris fel kell vennie a kapcsolatot évek óta nem látott, azóta felnőtt lányával, aki kevésbé díjazta 6 évvel azelőtti szó nélküli lelépését. Másrészt a protokoll szerint saját kollégái és főnökei állandó megfigyelés alatt tartják, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy álcája és integritása nem kompromittálódott a küldetés alatt. Harmadrészt egy ügynökségi pszichológust is rendelnek mellé. Dr. Blake (Harriet Sansom Harris) meg is jegyzi, hogy a férfi öt másodpercenként ellenőrzi a visszapillantó tükröket, figyeli a autómodelleket, rendszámokat és az áthaladó autók utasait: Martian nyilvánvalóan nem tud kilépni az ügynöki mentalitásból. Ráadásul múltja is újra kísérteni kezdi, ugyanis Sami is megjelenik Londonban, állítólag egy UNESCO-workshop miatt, a két szerelmes pedig folytatja a viszonyt, ami mindkettőjüket nagy kockázatnak teszi ki.
A mellékszálon futó történetek is az identitáskrízis köré szerveződnek: Martian visszatérésekor épp egy CIA-ügynököt tartóztatnak le Ukrajnában, de nem világos, hogy lebukott-e, vagy hogy végig kettős ügynökként tevékenykedett. A CIA-csoport kiemelt feladata, hogy az ukrajnai titkos műveleteket és az ott állomásozó kollégákat biztonságba helyezze. A harmadik történet pedig Martian sztorijának ellenpontja: egy újonc ügynöknőről (Saura Lightfoot-Leon) szól, aki hosszútávú küldetésbe kezd. Célja Irán nukleáris létesítményeinek infiltrálása, aminek első lépéseként egy iráni tudósokkal teli londoni kutatóintézetben kell elvegyülnie. Az eltökéltnek és profinak tűnő fiatal nőt is kételyek gyötrik, miközben az ügynöklét embertpróbáló feladaiba igyekszik szorgosan beletanulni.
Az ügynökség elsőre úgy tűnik, hogy meglehetősen hű remake-je a francia verziónak, a jelenetek ugyanis szinte lépésről lépésre követi az eredetit. A változás annyi, hogy a Charlie Hebdo-tragédia évében startoló eredeti francia történetet arra az évtizedre szabták és akárcsak a Netflixen futó A diplomata, nyilván ez az új széria sem fukarkodik a kurrens világpolitikai utalásokkal: Algéria helyett most Ukrajnában tűnik el ügynök, főszereplőnk pedig nem Szíriából, hanem a 2020 óta háborús övezetnek számító Etiópiából tér haza. A szaudiak pedig a kínaiakkal üzletelnek titkos londoni pincékben, hogy elkerüljék a titkosszolgálatok vigyázó tekintetét.
A külső-belső ellenségek – Debora Cahn: The Diplomat / A diplomata
A nemzetközi politika káoszában igazi felüdülés A diplomata eddigi két évada, amely egyrészt relatíve hitelesen reflektál a globális valóságra, másrészt szórakoztatóan túlozza el azt.
Kétségtelen, hogy az alkotók hosszú távra terveznek és bátran vállalják a komótos tempót, valószínűleg elidegenítve azokat, akik nem rendszeresen és céltudatosan fogyasztják a kémsztorikat. Tárgyalótermek, titkos pinceszobák, unalmas beton- és üvegépületek irodái és lakosztályai, alulvilágított hotelfolyósok és szobák a főbb helyszínei a cselekménynek, néha egy kevés kitekintővel az ukrajnai és etiópiai helyszínekre, ahol némi akciózásra is sor kerül. Nem a James Bond-filmekben érezzük magunkat, ahol az egyik képeslap-szerű egzotikus helyről a másikra teleportálódunk, hanem inkább John le Carré lassan gabalyodó, egzisztenciálista árnyékvilágában bolyongunk.
A stáblista első blikkre is impozáns: A gyilkos és a Prometheus figuráinak csak néha emberinek tűnő arcát vélhetjük újra felfedezni az itt is minimális eszköztárral dolgozó Michael Fassbenderen, Richard Gere nagy hiátus után tér vissza képernyőre a titikosszolgálati iroda vezetőjeként, Jeffrey Wright vezető ügynökének pedig apafiguraként egyszerre kell aggódnia Martianért és az Ukrajnában bevetésen lévő titkos fia életéért. Eredetileg George Clooney rendezte volna a sorozatot, aki végül Joe Wrightra, A legsötétebb óra rendezőjére bízta a feladatot, aki az első két epizóddal alapozta meg a széria irányát, így Clooney neve egyelőre csak producerként ékeskedik a főcímen. Nem kérdés, hogy a sorozat a maga műfajában sikerre van ítélve: a francia eredeti öt évadot ért meg, mindegyik kritikai elismerésnek örvendett. Ha az írógárda nem reszkíroz és tartja magát az alapanyaghoz, nagy baj a továbbiakban sem lehet.
