A való életben gyűlölnék Jackson Lambet, a kisképernyő kényelmes távolságából azonban lenyűgöző figura – már csak azért is, mert nem érezzük a láb-, pia-, cigifüst-, és nem utolsósorban fingszagot, amit áraszt.

Ez a megtestesült James Bond-antitézis az ún. Slough House főnöke. A Slough House (amire szójátékosan rímel a sorozat eredeti, angol címe, a Slow Horses – tükörfordítva Lassú lovak, frappánsabb jelentéssel Futottak még lehetne, de teljesen érthető, hogy az AppleTV+ magyarítói nem akartak egy ilyen című sorozatot a streamingszerkentyűkra dobni) bizonyos fajta embereknek ideális munkahely: olyan brit kémek dolgoznak itt – és itt a „dolgozni” szót a megfelelő malíciával tessenek olvasni – akik valamiért kiestek a főhadiszállás, tehát a brit hírszerzés, az MI5 pixiséből, de kukázhatatlanok. Rejtélyesebb vagy nyilvánvalóbb okból kispadra lettek száműzve, tartalékosok, vagy még azok sem. Kiégett, életunt, teljességgel elviselhetetlen fráterek, mint az említett Jackson Lamb (Gary Oldman), vagy idült alkoholizmusuk miatt egyszer megbízhatatlanként bélyegzettek, mint titkárnője, Catherine Standish (Saskia Reeves), de van itt felnőni képtelen, felnőtt-testben tomboló kamasz nerd-zseni, múltbéli töketlenkedés miatt vezeklő kémcsökevény, szerencsejáték-függő titkosszolga, és még jó pár effajta figura, akik néha mintha egy Johnny English- vagy Austin Powers-sequelből léptek volna elő, máskor viszont fájdalmasan életszagúak. Válogatott társaság (ha a válogatás selejtezést jelent), akik ebben a Slough House-nak hívott adminisztratív pokolban várják a megváltást, ami elvileg a nyugdíj lenne, de néha csak a halál (fájdalmas, de remek módon szabadul meg a széria egy-egy karaktertől, ezzel biztosítva a folyamatos vérfrissítést).

A sorozat Mick Herron regénysorozatának adaptációja, amiből az első 2010-ben jelent meg, és azóta is folyamatosan termeli őket: a kisregényekkel együtt már 13 van belőlük, és jelenleg is íródik egy folytatás, sőt, már spinoffok is készültek hozzá. Az Utolsó befutók is már a negyedik évadát zárta az almás streamingszolgátatónál nemrég (és nyilván be is rendelték a következőket), s az utóbbi évek jobbacska sorozatai közé tartozik. No nem feltétlenül a sztori miatt: a szezononként hat epizódnyi bonyodalom legtöbbször az Egyesült Királyság hírszerzésének viselt dolgai körül zajlik, és ugyan gyorsabban szotyognak a csontvázak az MI5 szekrényéből, mint amilyen gyorsan számlálni lehetne őket (röviden: nem mindig volt erkölcsös sem, törvényes sem, amit a haza és a nemzet védelmében elkövettek), ez az egész igazából annyira nem túl izgalmas, főleg ha valaki már olvasott John le Carré-regényeket, vagy látott párat a komolyanvehetőbb Bond-filmekből, netán néhány évadot a Homeland – A belső ellenségből. Ami miatt viszont különleges az Utolsó befutók, az a fekete, kíméletlen humor, illetve Jackson Lamb figurája, amit Gary Oldman elképesztő nívón old meg.

Valljuk be nyugodtan: kicsit mindnyájan Jackson Lambek szeretnénk lenni. Nem is antihős ő, hanem csak anti, hős nélkül – a pasas, aki annyira profi, hogy totális apátiája és gondozatlansága sem tudja elrontani jó hírnevét. Mert nem is volt neki. Az ipse, aki annyira nélkülözhetetlen, hogy az államapparátus nem tud amihez kezdeni vele: kirúgni nem lehet, de dolgozni sem lehet vele. A pacák, aki senkinek sem tartozik tisztelettel, aki mindenkiről egyből kimondja a véleményét. A titkosszolga, aki a testi funkcióit nem hajlandó alárendelni a szolgálatnak, az államnak, a királynőnek, a vezérkarnak, senkinek: úgy pusztítja magát, ahogy kedve szottyan, akkor és annyiszor fingik, ahányszor akar, lukas zokniban járkál, zuhanyt szökőévenként látott, a whiskysüvegnek viszont előre köszön. Ő a csapzott hajú, taszító, de titokban zseniális Piszkos Fred, a kapitány, a Slough House pedig az ő recsegő-ropogó cirkálója, amelynek szedett-vedett legénységét tékozló apaként, de mégiscsak óvja. Olyan szinten feszegeti a határokat, hogy igazából már csak ezért érdemes nézni ezt a sorozatot: meddig mehet el ezzel a trehánysággal, pofátlansággal, mosdatlansággal? Mit enged meg neki a rendszer cserébe azért, mert briliáns – vagy azért, mert ő tartja számon az említett csontvázakat? Nem teljesen egyedülálló figura a tévétörténelemben: távoli rokona a mindenkit idegesítő, önpusztító, szintén zseni Doktor House, de a MASH rendszerrel szembeszegülő, ám tehetségük miatt nélkülözhetetlen sebészei is ilyenek.

A beszédes (haha, bárány!) nevű Lamb maga a rendszerben rejlő ellentét: minden porcikája rendszer-, sőt rendszerezettségellenes, ám ő is csak a rendszer része. Egyik nem tud a másik nélkül működni. Ő maga a brit hírszerzés sáros lelkiismerete, az ember, aki túl sokat tud, és lehetetlen zavarba hozni. Szelep. Az ilyen figurák mindig vonzóak voltak (még a királynak is szüksége volt udvari bolondra, aki elmondja az igazat), pláne ebben a neoprüdériától illatos, poszt-kovid, poszt-truth, full-woke közbeszédben. Amikor a társadalom ilyen szinten stigmatizálja a bunkóságot, egy Lamb-féle figura viszi el mindenki helyett a balhét, életművet csinálva a cringe-ből. Persze pont az ellentmondásossága miatt izgalmas: folyamatosan azon próbáljuk meg rajtakapni, hogy mikor ejti el egy-egy kártyalapját, amiről kiderülhet, hogy ő is érző, törődő lélek; hogy az a mérhetetlen cinizmus mit rejt pontosan. És az sem mindegy, hogy ki formálja meg ezt az egyedi karaktert: Gary Oldman nélkül a regények Lambje csak jól megírt karikatúra lenne, általa viszont egy  életszagú arc, bizonyítva, hogy Oldman korunk egyik legnagyobbja kis- és nagyképernyőn egyaránt.

A többi szereplő miatt sem kell szégyenkeznie a sorozatnak: olyan veteránok diszítik a csapatot, mint Kristin Scott Thomas, a hírszerzés pragmatikus főnöke vagy a 77 éves Jonathan Pryce egykori MI5-nagykutyaként (sőt, még a főcímdalt is Mick Jagger énekeli). Minden Piszkos Frednek megvan a Fülig Jimmyje: a következő generációt Jack Lowden képviseli, aki jóval kevésbé komikus karakter River Cartwrightként, és nem mindig lehet eldönteni róla, hogy miért száműzték a lassú lovak közé – a találgatáshoz jó támpont lehet, hogy ő az említett Pryce-karakter, azaz az egykori főnök unokája. Főleg az ő háttértörténetével foglalkozik a sorozat negyedik évadja, és ugyan már a felénél lehet tudni, hogy mire fut ki a játék, a szezon antagonistája, Harkness (Hugo Weaving karizmatikus alakításában) elég vonzerőt kölcsönöz neki, hogy ne fulladjon ki a hatodik rész végére.

Amint említettem, az Utolsó befutók egyik merész húzása, hogy simán kinyír olyan karaktereket, akiket megszerettünk, akiknek drukkoltunk. Jogos és égető kérdés tehát, hogy fel meri-e áldozni majd a nagykutyát, magát Jackson Lambet? Az utóbbi könyvekben már eléggé ramatyul néz ki. S ha ő is feláldozódik, marad-e majd értelme továbbnézni a lassú lovakat?