Trainspottingi, ferrarai az a fertő, amiben a Mocsok alatt lubickolunk: Jon S. Bairdé az év legszutykosabb szabályszegő filmje. Mocsok jó, mi más?
Bruce Robertson az a fajta figura, aki ha fingik egyet, rögtön rád bök az ujjával: Te voltál? Bruce az a fajta rendőr, aki a korrupciónak nem a végét kívánja, hanem a részese akar lenni. Aki utálja a melegeket, a nőket, a skótokat, meg úgy általában mindenkit. Ha teheti, előléptetéséért átgázol mindenkin: karrierista rendőr-kolleginán, kokószippantó zsernyákgyereken, óriásszemüveges szabadkőművesen. Bruce Robertsonnak mindössze egy gyilkossági ügyet kell megoldania, és övé a promóció. De azért gondoskodik róla, hogy az élet közben kicsesszen munkatársaival. Ismeri mindegyik gyengéjét: a metroszexuálisát, aki fél, hogy buzinak tartják, a zöldfülűét, aki szégyelli péniszméretét, és az öntudatos Amandáét, aki meg nő. A negyediknek a feleségét húzogatja, de szigorúan szado-mazo keretek között, az ötödiket pedig a kocsmában, pár feles közben veszi hülyére. Nincs mit szépíteni: Bruce szenvedélybeteg, drogdíler, hibbant, perverz, seggfej, erőszakos, korrupt, beteg, mocskos edinburghi zsaru. Nyilvánvaló, hogy Irvine Welsh agyának torzszüleménye.
Aki látta már a Trainspottingot – s ki ne látta volna? –, az el tudja képzelni, milyen lehet a Mocsok: mintha csak Abel Ferrara vagy Werner Herzog Mocskos zsaruja szippantana egyet Mark Rentonékkal, hogy szürreális rémvíziókat flesseljenek, majd tarantinósan cool benyögések közepette terrorizálják a skót főváros lakosságát. Simán a legjobb Welsh-film/adaptáció a Boyle-etalon óta, amiben ott lüktet a skót író eszehagyott anarchiája, tombol gátlástalan humora és persze teljes pompájában virul a polgárpukkasztó, nonkonform ötletparádéja. Még a viharos tempó és a kokógőzös fordulatok is stimmelnek, a feszültségben és a drogképekben ázó jelenetek egymásnak adják a kilincset, sőt, a keményen pattanó popdalokkal tűzdelt soundtrack is húzza a sztorit. Ráadásul még egy Family Guy-osan abszurd éneklés-jelenetre is futja, ami az eredeti dalt jegyző David Soul cameójával és mosolyfakasztó abszurditásával a Mocsok egyik legjobb jelenete.
Ami azt illeti, szinte csak ütős, fekete humorban fürdetett epizódokból áll a film. Nagyobb hányada önálló gegként is megállja a helyét, a trailerben is elsütött péniszméricskélős karácsonyi bulitól a töketlen szabadkőművest adó Eddie Marsan geekségét maximálisan kamatoztató hamburgi sörtúráig. Hogy fesztelen vígjátékként és feszes thrillerként egyaránt flottul gördülhessen a film, ahhoz persze kell James McAvoy alakítása is, aki a családi/lelki traumákat és a vérbunkó cinizmust egyaránt belerajzolja Bruce portréjába. A drogtól nyüszítő, felesége után ácsingózó rendőr mellett gond nélkül formálja meg a társai hátába kést állító, majd azt alaposan megforgató hekust, s közben kétségbeesése ugyanolyan meggyőző, mint aberrált kéjmosolya. A Mocsok lényegében Bruce szétesés-története, a sztori előrehaladtával egyre lejebb merülünk agyának pszichotikus bugyraiba. A filmet így még annyira sem húzzák talajközelbe a reáliák, mint a Trainspottingot, nincs szubkultúra-analízis, se drogfüggőség-modellezés: a Mocsok nem pedzeget komolyabb témákat, már ha a zsigeréig romlott emberi jellem kórboncolása nem lenne elég komoly.
A Mocsok elsősorban vígjáték, és annak tökös és tökéletes. Tömve van persze élesszemű megfigyelésekkel a karakterekről, a furkálódást és a zsarolást eltanuló Raytől a tunya férjek miatt a szexuális önmegvalósítás útjára lépő feleségekig, ezért a perverz, romlott vagy épp bumfordi alakokból fakasztott karakterhumor is ugyanúgy működik, mint a testnedv-kibocsájtásra apelláló vulgárpoénok és a tabuhágó provokációk. Jon S. Baird munkáját csak a végére hegesztett, kierőszakolt fordulat csorbítja (ld. a Bruce felesége körüli rejtély feloldását), meg az, hogy a fináléra majdnem elérzékenyül. Szerencsére Baird pár percnyi szentimentális közjáték és reménycsillogtatás után visszarántja a történetet oda, ahova való: a Bruce csinálta mocsokba.
Az emberiség szennyoldala, az angol nyelv széttrancsírozása és a politikailag inkorrekt humor pedig már rég volt ennyire szórakoztató. Akármilyen tudatállapotból is nézzük, retkes gyöngyszem a Mocsok.
