Christopher McQuarrie: Jack Reacher Christopher McQuarrie: Jack Reacher

„Piszkos” Jack Reacher, egy eltékozolt legenda

Christopher McQuarrie: Jack Reacher

ÉRTÉKELD A FILMET!
Jack Reacher
Christopher McQuarrie
2012

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Az öntörvényű, a törvényességet belülről feszegető igazságosztó figurája tömegkulturális közhely, Charles Bronsontól Clint Eastwoodig sokan szereztek renomét a karakternek. Tom Cruise a Jack Reacherrel a legendárium újabb fejezetét szerette volna megírni – mérsékelt sikerrel.

A Jack Reacher múlt év végére időzített amerikai bemutatóját a newtowni mészárlásra való tekintettel elhalasztották; a film ugyanis egy hidegvérrel kitervelt tömeggyilkosság képsoraival nyit: egy parkolóház tetején megbúvó ismeretlen mesterlövész (látszólag) véletlenszerűen kiválaszt öt járókelőt, majd módszeresen levadássza őket. Jogos érzékenységeken túl, ez a film legmesteribben megkomponált jelenetsora, erős kezdés, amely realisztikus könyörtelenségével a néző torkára fagyasztja a(z elismerő) szavakat. Sokszor láttunk már hasonló képsorokat moziban, a Jack Reacher alkotói azonban – a meggyilkolt járókelők vázlatos „perszonalizálásával” – olyan határig merészkednek, ami hollywoodi filmben szokatlan: a néző komfortérzetének feszegetéséig (persze azért nem a végtelenségig).

A bevezetés kemény, sötét hangvételű bűnügyi mozit ígér, amelyben a nyomozásorientált krimidramaturgia összefonódik a nyomasztó thriller-hangulattal, és ezt végeredményben be is teljesíti, bár bosszantóan sok felesleges műfaji vargabetűvel. A feltételezett bűnöst rögtön az elején lefülelik, de mi tudjuk, amit tudunk, hiszen láttuk a valódi tettest – csak a rend őrei nem tudják (legalábbis a jelek szerint), hogy a letartóztatott – az iraki háborút is megjárt – lövész ebben az ügyben ártatlan. S amikor a vádlott csak annyit hajlandó egy lapra firkantani, hogy „Kerítsék elő Jack Reachert!”, máris egy hamisítatlan mystery story közepén találjuk magunkat – és kétségtelen, a film egyik nagy erénye, hogy kiválóan bánik a suspense-szal, a feszültségkeltés módozataival.

Jack Reacher, a „fantom” pedig elő is kerül, és ez alkalmat ad a filmet – nem meglepő módon – producerként is jegyző Tom Cruise-nak, hogy lubickoljon a titokzatos, öntörvényű igazságosztó (az egykori, kiugrott katonai rendőr) szerepében. „Van ez a tag. Valami rendőrféle, legalábbis az volt. Nem érdeklik a bizonyítékok, nem érdekli a törvény. Csakis az érdekli, mi a helyes. Tudja, mit tettem. Nem tud megvédeni tőle. Senki sem tud” – mondja róla a gyanúsított mesterlövész, de mi nehezen tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy ez a Piszkos Harryre hajazó karakter Clint Eastwoodnak még nyolcvan fölött is jobban állna; és ha már filmtörténeti párhuzamokról van szó, sokkal inkább Jason Bourne vagy Ethan Hunt juthat eszünkbe róla.

Az eklektikus műfajkevercs, amin a főhős keresztülverekszi magát a film (130 perc után érkező) végéig, egyenesen meghökkentő: az autósüldözés- és akciójelenetek ugyan teljesen beleillenek a képbe és nem is hagynak kívánnivalót maguk után, ám az nehezen eldönthető, hogy a filozofikusnak szánt, bő lére eresztett eszmefuttatások a szabadságról és a túlélésről a kínosabbak-e vagy azok a Bud Spencer-i mélységeket idéző akcióvígjátéki elemek, amelyek fő humorforrása a gonosztevők balféksége (egymást verik fejbe a baseballütőkkel, haha). Arról nem beszélve, hogy a film rendezője, Christopher McQuarrie, aki minden idők egyik legpompásabb forgatókönyvének, a Közönséges bűnözőknek az írója, úgy tesz, mintha nem tudná, hogy – Robert McKee, hol késel az éji homályban? – a deus ex machina használata mindközönségesen szegénységi bizonyítvány. A kíméletlen igazságkeresőre, hitchcocki fordulattal, a gyanú árnyéka vetül, és nincs senki egy rendkívül vonzó szőke ügyvédnőn kívül, aki hinne neki. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de Rosamund Pike áldott állapotban csinálta végig a forgatást, és bár születendő gyermeke maradandó károsodást nem szenvedett, azt kell mondanunk, kár volt kockáztatnia.

Pazarlás volt, mint annyi minden ebben a filmben – de legfőképpen a két, túl sokat ígérő, végül kibontatlanul maradt központi karakter. Akik olvasták a magyarul is megjelent Lee Child-műveket (a film a Csak egy lövés című regény adaptációja), azok valószínűleg tisztában vannak Jack Reacher motivációs hátterével, a filmben azonban mindez sajnálatosan kifejtetlen, jelleme pedig sematikus és egyenesvonalú – és ezt nem pótolja semmilyen monológ vagy vázlatos összegzés. A legfájdalmasabb azonban a kamera túlsó oldalára került Werner Herzog szerepének „eltékozlása”: a német rendezőzseni néhol kifejezetten hidegrázósan alakítja a titokzatos, orosz lágereket megjárt főgonoszt, alakja mégis olyan portréhoz hasonlít, amelyet készítője időközben megunt és félbehagyott. Pedig születhetett volna egy újabb tömegkulturális legenda – a Jack Reacher persze így sem rossz vagy nézhetetlen, csak egy elszalasztott lehetőség. Amelynek, erre mérget vehetünk, lesz folytatása. Nem tud megvédeni tőle. Senki sem tud.   

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat