Úgy tűnik, Mark Wahlberg és Peter Berg munkakapcsolatában nem a tavalyelőtti 22 mérföld volt az egyetlen mellényúlás. A Netflixen márciusban debütált Spenser az igazság nyomában sajnos folytatja a sort…
Eredeti ötleteken alapuló forgatókönyvek helyett Hollywood újabban előszeretettel citál a gyöngyvásznakra 70-es, 80-as és 90-es években fénykorukat élő procedurális tévékrimiket. Így készülhetett nemrégiben egészestés újrázása a 21 Jump Streetnek, a The Equalizernek, a Starsky és Hutch-nak, a Charlie angyalainak, a CHiPs-nek vagy éppen a nyomozás izgalmait női mellekkel és izmos férfi felsőtestekkel is fokozó Baywatch-nak. Ez a trend pedig úgy tűnik, nemhogy folytatódik, de a nagy stúdiókról a streaming-szolgáltatókra is átragad, így a Netflix frissen bemutatott, nem mellesleg pedig Mark Wahlberg nevével fémjelzett házimozija, a Spenser az igazság nyomában is egy 1985 és 1988 között képernyőn lévő nyomozós széria, a tájainkon annyira nem ismert Spenser: For Hire alapjain nyugszik. Igaz, csak részben: másfelől ugyanis ez a film az igen termékeny ponyvaíró, Robert B. Parker karaktereiből, valamint a Parker halála után az irodalmi hagyatékot újabb Spenser-kötetekkel gazdagító Ace Atkins-féle Wonderland című hardboiled-krimiből merít.
A helyszín Boston, főhősünk, Spenser viszont a sorozattal és a ponyvaregényekkel ellentétben ezúttal nem magánszimat. Vagyis csak a szó szoros értelmében nem, a főnöke elagyabugyálásáért a sittet is megjárt exzsaruként ugyanis hiába próbálná az életét teljesen új mederbe terelgetni, és ezentúl kamionsofőrként keresni a kenyerét, a bűn utáni hajsza csak nem hagyja nyugodni. Pláne, ha ennek a hajszának a kiindulópontját Spenser korrupt szemétláda exfőnökének, vagyis a bostoni rendőrkapitánynak a brutális kegyetlenséggel való kivégzése szolgáltatja, a tét pedig nem más, mint egy bűnbaknak beállított, ugyancsak hidegre tett becsületes zsaru nevének tisztázása. Spenser pedig már csak amiatt is kinyomozza az ügyet, mert a bostoni rendőrség szemet szúróan nem tesz semmit azért, hogy az igazság napvilágot lásson, ráadásul elég hamar fény derül arra is, hogy csupán a halott zsaru köztük a jó zsaru.
Az, hogy Mark Wahlberg rutinosan és hitelesen hozza a kőkemény kopót, szinte senki előtt nem titok. A tégla vagy A hazafiak napja (Patriots Day) című mozikból pedig azt is tudhatjuk, hogy az sem áll neki rosszul, ha a szülővárosa, Boston utcáin eredhet a bűn nyomába. Ehhez a kombinációhoz társul még egy harmadik pozitívum a Spenser esetében, mégpedig a film rendezője, Peter Berg, aki immár ötödik alkalommal dirigálja Wahlberget többnyire kiszámíthatóan korrekt mozikban. Mintha azonban a 2018-as 22 mérfölddel megszakadt volna a sikerszériájuk, és így hiába klappolna minden ahhoz, hogy a Spensert egy jóféle krimiélményként könyvelhessük el, sajnos maximum egy felturbózott Magnum-epizódhoz hasonlítható. Ennél fogva pedig talán nem véletlenül az online tékában debütált a mozitermek helyett.
A hiba elsősorban a forgatókönyvben található. Az eddig csupán két videójátékot jegyző Sean O’Keefe és korrekt iparos partnere, Brian Helgeland (Szigorúan bizalmas) mintha nem igazán tudták volna eldönteni, milyen hangvételben is akarják megírni, majd elmesélni nekünk ezt a bűnügyi történetet. A Spensert nézve a krimis alműfajok koktélját kapjuk, az viszont nem annyira biztos, hogy jót tesz nekünk, ha az akcióvígjátéknak induló limonádé hirtelen hardboiled-fordulatot vesz, aztán meg helyenként buddy cop comedy-s gegekkel oldja a felfokozott feszültséget. Ez utóbbi műfaj abból adódik, hogy a film afféle eredettörténetként is funkcionál. A tévésorozat rajongói számára már jól ismert Spenser-Hawk nyomozópáros ebben az univerzumban még csak most ismeri meg egymást, ezt követően pedig – nem olyan nehezen kitalálhatóan – be is figyel köztük egy kis súrlódás Spenser hűtlen kutyája miatt.
Csakhogy a figurák nincsenek elég jól kidolgozva, így nem is elég érdekesek ahhoz, hogy ennek a vonulatnak legyen bármi létjogosultsága. A Winston Duke alakította Hawkról semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy egy magas, fekete izomkolosszus, és hogy szereti a háziállatokat, szóval az sem lett volna feltűnő, ha egész egyszerűen kihagyják ebből a Spenser-kalandból. De Spenser figuráját se egy Philip Marlowe- vagy Sam Spade-szintű sármos, nagydumás és rafkós magánnyomozóként kell elképzelnünk. Wahlberg Spensere inkább bunyóval, mintsem agyalással jut közelebb a rejtély megoldásához. Többnyire csak reagál a körülötte történő dolgokra, azokon a sztoripontokon pedig, ahol azt várnánk, hogy hősünk most végre előáll valami olyan agyafúrt megoldással, ami nekünk, egyszerű nézőknek eszünkbe se jutott volna, a forgatókönyvírók nemes egyszerűséggel inkább rittyentenek valami eszement zúzást, hol bozótvágós dominikai bandatagok, hol pedig egykori korrupt zsarutársak ellen, hogy eltereljék a figyelmünket arról, hogy annyira azért nem alakul csavarosan az ügy felgöngyölítése. A legröhejesebb ilyen parasztvakítás minden bizonnyal az a momentum, amikor Spenser komolykodva arra kéri Hawkot, hogy bízzon benne, mert a tettesek lebuktatásához kieszelt terve egy kicsit bonyolultnak hangozhat, majd a következő jelenetben egy gigaméretű, mattfekete kamiont vezetve támadnak rá a rosszfiúkra.
Tényleg kár ezért a filmért, mert Wahlberget mindig szívesen látjuk egy szúrós tekintetű magánhekus szerepében, és valljuk be, most is elég férfias megjelenést kölcsönöz neki a csuklyás pulcsira húzott bőrkabát. Ám hiába van megágyazva az utolsó jelenetben egy lehetséges következő saját szakállra nyomozásnak az ismerősök renoméjának védelmében, valahogy megleszünk akkor is, ha többé nem láthatjuk akcióban a szegény ember Serpicóját.
