A Száz év magány Netflix-adaptációja különös alkímiai műveletet hajt végre: a mágikus realizmus alapművét pompás szappanoperává változtatja. És nem feltétlenül negatív értelemben, mert a végeredmény fénylik, mint a García Márquez-regény egyik fő motívumának tekinthető transzmutáció során előállítandó nemesfémek.

Széles körben elterjedt nézet – Hitchcocktól ered talán –, hogy irodalmi remekműveket nem érdemes megfilmesíteni, mert a végeredmény szükségképpen meg fog bukni az eredetivel való összehasonlítás során: „a könyv jobb, mint a film” érzést fogja kiváltani. Ezért a filmeseknek érdemes olyan alapanyagot feldolgozni, amely az irodalmi művek hierarchiájában alacsonyabb szintre sorolódik, mert így megvan az esély arra, hogy a film jobb legyen vizuális alkotásként, mint a könyv irodalmi műként. Ebben az elképzelésben kétségkívül sok igazság van, ám ellenpéldák is akadnak, hiszen a Hamletet, A pert, A Mester és Margaritát vagy a Háború és békét is sikerült mozgóképre adaptálni, nem is rosszul.

Miért ne lehetne akkor épp a Száz év magányt? Nos, ennek szubjektív és objektív okai egyaránt vannak – azaz részben már csak voltak –, és ezek megértéséhez ismernünk kell a regénynek a saját kulturális közegében betöltött kultikus státuszát. A Nobel-díjas Gabriel García Márquez életműve, és azon belül elsősorban a főművének tekintett Száz év magány nemcsak egy irodalmi irányzat és elbeszélésmód nemzetközi szinten talán legismertebb mesterműve, hanem Kolumbia legfőbb magaskulturális exportcikke is – ez utóbbiból persze eltérő következtetésekre lehet jutni a filmes feldolgozás helyes vagy helytelen voltát illetően. Maga a szerző nem engedélyezte művének filmre vitelét, egyrészt azért, mert – sokakkal egyetértésben – megfilmesíthetetlennek gondolta, másrészt nem volt kedvére való a gondolat, hogy hollywoodi iparosmunka készüljön belőle, valamiféle műkolumbiai stúdiókörnyezetben. Valószínűleg igaza volt (elég, ha a Szerelem a kolera idején felemás adaptációjára gondolunk), arra viszont már nem volt ráhatása, hogy halála után az utódai mit kezdenek a jogokkal – így aztán ez az ízig-vérig latin-amerikai, családtörténetet, történelmet és mágiát eggyéolvasztó monumentális munka végül nem is valamelyik nagy hollywoodi stúdió, hanem egyenesen a Netflix kezére került.

Nem tudni, mit gondolna erről a Gabóként is ismert író, de azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a streamingóriás a lehető legnagyobb tisztelettel bánt az alapművel és a szerző vélhető szándékaival is. A sorozat – amelynek egyelőre nyolc epizódja tekinthető meg, a következő nyolcat idénre várhatjuk – kolumbiai helyszíneken forgott, szinte kizárólag kolumbiai szereplőkkel (jórészük amatőr) és stábbal (igaz, az egyik társrendező, Alex García López argentin), és a költségvetést sem spórolták meg: az irgalmatlan méretű statisztéria mellett felépítették a regénybeli Macondót, ezt az egyszerre a dél-amerikai rögvalóságban gyökerező és időtlenségben lebegő képzeletbeli települést, amely vizuálisan – ezt a regény többszöri olvasása után mondom – nagyon is közel áll az alapmű által sugallt falu- és világképhez. Azt, hogy a Száz év magány filmadaptációja sikeresnek tekinthető-e, mégsem pusztán ez határozza meg.

Az adaptáció dilemmái pont az efféle magnum opusok esetében mutatkoznak meg leginkább: mert igaz ugyan, hogy a végeredménynek elsősorban önmagában, mozgóképként (ez esetben tévésorozatként) kell működnie, elvonatkoztatva az eredeti műből kiolvasható intencióktól, mégis ott lebeg fölötte az alapműhöz kapcsolódó esztétikai és társadalmi ítéletek, elvárások Damoklész-kardja. A sorozat készítői érezhetően tisztában voltak ezzel, és úgy oldották fel az ebben rejlő feszültséget, hogy igyekeztek hűek maradni a márquezi szellemiséghez (értve ez alatt a mű világábrázolását, valamint a regényt átható varázslatos atmoszférát), de eleve lemondtak arról, ami a Száz év magányt művészeti alkotásként igazán különlegessé teszi. Nem tehettek mást, mert a regény mélystruktúrája valóban megfilmesíthetetlen (bár van olyan vélemény, amely szerint Alejandro Jodorowsky talán képes lett volna erre). Nagyon leegyszerűsítve: az időkezelésről van szó. Az alkotók azt a megoldást választották, hogy – a műben oly nagy szerepet kapó alkímiai hasonlattal szólva – szappanoperává változtatják a mágiát; és ez, furcsamód, ahhoz a felismeréshez vezethet el, hogy ha „lecsupaszítjuk” García Márquez írói világát, a történetmesélésben nagyon is felfedezhető a monumentális giccshez való vonzódás.

A sorozat lineárisan próbálja elmesélni ezt a rendkívül szerteágazó és szövevényes, a több generációs családtörténetet a nemzeti genezissel összekapcsoló mágikus mesét, a narráció azzal a legendás kezdőmondattal indít, amivel a könyv is: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe” (Székács Vera fordítása). Csakhogy ez épp a legfontosabb jellemzőjétől, esztétikai lényegétől fosztja meg a művet: nem arról van szó, hogy az író felcseréli, netán keveri az idősíkokat, amelyeket aztán puzzle-ként lehetne újra összerakni, hanem arról, hogy a története egyszerre létezik időbeliségében és időn kívüliségében, történelmi és történelmen kívüli módon. Ismét García Márquezt idézve: „Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi” – mintha az író a mágikus realizmus ars poeticáját fogalmazná meg. Egy család (a Buendíák) és egy nemzet (a kolumbiai) mitikus teremtéstörténetét láthatjuk – ebből a Netflix-széria pusztán a történetet, a sztorit hagyta meg, és ilyenformán mindenképpen kudarcnak tekinthető.

Mégis, ez sem kevés, és ha elfogadjuk a történetszerű elrendezést mint vezérelvet, meglehetősen impozáns vállalkozás bontakozik ki előttünk. A sorozat különösebb dramaturgiai bakik nélkül képes mozgatni Macondo és a Buendía család bonyolult viszonyrendszerét: ősapák, ősanyák, törvényes és törvénytelen leszármazottak, bővérű nők, mitológiainak ható figurák, élők és holtak gyakran nehezen szétszálazható sokasága (csak példaként, a férfiak közül szinte mindenkit José Arcadiónak, Arcadiónak, Aurelianónak vagy Aureliano Josénak hívnak) magánéleti és történelmi kataklizmákkal, vérfertőzéssel, egyszerre légies és fülledt erotikával tarkított kaleidoszkópja elevenedik meg a szemünk előtt, kifejezetten élvezhető és követhető formában. (Mellékszál, de – talán az írói hagyaték iránti tiszteletből vagy az Egyesült Államokon kívüliség okán – a Netflix itt mintha lazábban alkalmazná a ma szokásos elvárásokat: elvégre, hogy csak egy példát említsünk, melyik másik termékében ábrázolható szerelmi kapcsolat egy meglett férfiember, Aureliano Buendía és egy jócskán kiskorú lány, a szép Remedios között?)

A sorozat képi világa, a színezésével, stilizált képalkotásával kitűnően reprodukálja azt a meseszerű atmoszférát, amely olvasóként is annyira megfoghat bennünket, és organikusan épít fel egy olyan miazmás kigőzölgésű, számunkra egzotikusnak tűnő természetközeli világot, amelyben a csodák természetesnek hatnak, és az ábrázolt valóság része, hogy az emberi létezés titkainak kutatásába beleőrült, idős napjait egy terebélyes gesztenyefához kötözve töltő nemzetségalapító pátriárka, José Arcadio Isten jelenlétét keresi a dagerrotípián (akár az adaptáció kudarcának metaforája is lehetne ez), egy kibírhatatlan szenvedélyektől fűtött fiatal lány, Rebeca földet eszik, bölcsőben fekvő csecsemők és papok levitálnak, cigány vándormutatványosok foszlanak szét a levegőben egy varázsszer hatására, egy gyermek látnoki képességekkel bír, egy zsákban megmozdulnak a halott ember csontjai, sárga virágok hullanak az égből egy temetésre virradóan, és meggyilkolt emberek kísértetei járnak vissza, az élők megelevenedett bűntudataként. Mindebből a kavalkádból kiemelkedik néhány figura, elsősorban a család mitikus méretűre növesztett mátriárkája, Ursula Iguarán (Susana Morales Cañas/Marleyda Soto) vagy az ellentmondásos szerepű másodszülött fiú, Aureliano Buendía ezredes (Claudio Cataño); mellesleg az általa megjelenített történelmi szál, a liberális–konzervatív polgárháború akciówesternt idéző ábrázolásában érhetőek tetten leginkább a választott történetmesélési mód gyengeségei.

És közben mindvégig ott lebeg az egyetemessé tágult családtörténet fölött a nemzedékeken átívelő átok, a közelgő katasztrófa permanens előérzete: hogy a folyton ismétlődő ősbűn, az incesztus miatt egyszer egy torzszülött, egy disznófarkú gyermek végzi be a nemzetség sorsát. De ez már a következő évadban fog kiderülni: aki eddig nem olvasta a regényt, addig még megteheti – hogy semmiképpen se helyette, hanem vele együtt nézze tovább a Száz év magány-szappanoperát.