Szia, Mama! – Haragonics Sára: Szia Sári!

2026. június 3. – írta Buzogány Klára

Haragonics Sára első önálló, egészestés alkotása nagyon személyes és bátor családi portré, ugyanakkor nem kis kihívás lehet az alkotónak: a saját családjáról mesél megható őszinteséggel és olyan közvetlen hangon, hogy az valószínűleg a világ bármely csücskében, bármilyen közösségben vagy kultúrában ugyanazt fogja jelenteni a nézőnek.

A hétköznapiság fantasztikuma – Hlynur Pálmason: Ástin sem eftir er / The Love That Remains / A szeretet, ami megmarad

2026. április 29. – írta Tóth-Gyóllai Orsolya

A film középpontjában egy család életének átalakulása áll: gyereknevelés, karrierkeresés, illetve a szétköltözés menedzselése fut egyszerre. Ezt a folyamatot csendes megfigyelőként követhetjük Hlynur Pálmason empatikus, figyelmes tekintetén keresztül.

A felnőttek félnek a csendtől – Podhradská Lea: Apám lánya

2025. december 2. – írta Buzogány Klára

Gyermekkori emlékeink sokszor a ködbe vésznek, kevésre emlékszik már a felnőtt: eseményekből, tárgyakból olykor csak egy szín vagy egy szag, emberekből csupán egy sziluett marad. Egy ilyen elmosódott sziluett nyomába ered Podhradská Lea is Apám lánya című első egészestés dokumentumfilmjében. A szó szoros értelmében is elmosódott ez az alak: a családi archívumban alig néhány homályos fénykép őrzi Deni(sza) alakját.

Egy jól sikerült kudarc krónikája – Alex García López, Laura Mora Ortega: Száz év magány / Cien años de soledad

2025. január 6. – írta Papp Attila Zsolt

A Száz év magány Netflix-adaptációja különös alkímiai műveletet hajt végre: a mágikus realizmus alapművét pompás szappanoperává változtatja. És nem feltétlenül negatív értelemben, mert a végeredmény fénylik, mint a García Márquez-regény egyik fő motívumának tekinthető transzmutáció során előállítandó nemesfémek.

Analóg terápia, kollektív empátia – Dan Curean: Pelicule de familie / Családi mozi / Családi filmkockák

2024. november 13. – írta Blos-Jáni Melinda

Egy ízig-vérig kolozsvári film – nem csak kolozsváriaknak. Dan Curean helyi dokumentumfilmes úgy keretezi a talált, amatőr tekercseket, hogy célja nem a formabontás, mégis sikerül manírmentesnek, frissnek maradnia a privát felvételekből összerakott found footage-filmek több évtizedes hagyományán belül is.

A rendszer változik, de a család örök – Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból

2015. november 6. – írta Dobi Ferenc

Hosszú idő után újra nagyjátékfilmmel jelentkezett Fekete Ibolya: a 20. század kaotikus magyar történelmén átívelő négygenerációs kvázi-önéletrajzi családtörténet kisebb hibái ellenére egyszerre lett szórakoztató, szép és mélyreható.

Mindent apámról – Sarah Polley: Stories We Tell / Apáim története

2014. március 3. – írta Pernecker Dávid

Nem kérdéses, hogy mindenkinek a családjában keringenek olyan történetek, melyeket az egyes családtagok egészen másképpen beszélnek el. Ártalmatlanul szórakoztató legendáriumok ezek, melyeket sorozatos variálódásuk egy idő után felment a múlt konzerválásának feladata alól. A legtöbb ilyen históriának ugyanis nem több a funkciója egy asztaltársaság egyszerű mulattatásánál. Sarah Polley új filmje egy ilyen – vagy legalábbis hasonló – családi misztérium feltárására vállalkozik.

A mindenkihez szólás szabadsága – Szabó István: Sunshine / A napfény íze

2000. december 15. – írta Köves Gábor

Szabó István filmje ritka reakciót váltott ki hazai közönségéből: a véleményalkotás szinte kényszerű vágyát. Hetekkel a bemutató után még mindig nem hunyt ki az indulat a film körül, amely arra tett kísérletet, hogy az elmúlt százegynéhány év magyarországi történelmét egy zsidó család, a Sonnenscheinból lett Sorsok három generációjának történetén keresztül tárja elénk. Szabó nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy mozifilm időkorlátai között (a film hossza 180 perc, ma itt húzódik a filmidő határa) három emberöltő magánéleti és történelmi krónikáját sűrítse filmmé, a Ferenc József-i monarchikus-időktől, két világháborún és a kommunizmus évein át a jelennel bezárólag.