Guillermo del Toro maratoni hosszúságú, noirba oltott tanmeséjében a gonosz kivételesen nem egy klasszikus értelemben vett szörny, hanem az emberi kapzsiság maga. Ez pedig visszataszítóbb, mint bármilyen szarvas, pikkelyes lény, vagy éppen konzervált egyszemű embrió.
A mexikói rendező legújabb álomgyári projektje sok „deltorós” stílusjegyet felmutat, egy szempontból azonban nagyon különbözik elődeitől: nincs benne semmilyen természetfeletti elem. Sőt, módszeresen dekonstruálja azt is, ami annak tűnik. A Rémálmok sikátora alapjául William Lindsay Gresham 1946-os Nightmare Alley című regénye szolgált, a történeten pedig (az 1947-ben készült, azonos című Edmund Goulding-féle adaptációval szemben) del Toro és a társforgatókönyvíró Kim Morgan nem sokat változtatott. A film – a noir műfajának megfelelően – egy, a hátsó sorban is értelmezhető flashbackkel indul: a Bradley Cooper által alakított Stanton Carlisle egy lepedőbe csavart holttestet lobbant lángra, majd stílusosan cigarettára gyújt.
A férfit aztán egy vásárban látjuk viszont, ahol az alázatos senki bőrébe bújva egy tál meleg ételért és egy dollárért csatlakozik a Willem Dafoe karaktere által vezetett vándorcirkuszhoz. A „társulat” különc, otthontalan, számkivetett tagjai közül megakad a szeme Mollyn (Rooney Mara), akivel néhány vándorcirkuszi jelenettel később elhagyják a porlepte sátrat, hogy közös mentalista számukkal a nagyvárosi elitet ejtsék rabul. Stanton egy „lopott” csellel belelát a gyémántokkal díszített gazdagok lelkének legmélyebb bugyraiba, képességét pedig vastapssal és busás összeggel honorálják. A showbiznisz által beszippantott férfit becsvágya löki egy pszichiáter bőrbe bújt femme fatale (Cate Blanchett) karjai közé, kettejük találkozása pedig a férfi végzetéhez vezet: Stanton mélyebbre süllyed, mint ahonnan érkezett, híres-hírhedt mentalistából ember és állat közti „rémlénnyé” deformálódik.
A film első, indokolatlanul hosszú első felét a 40-es Amerikájának édeskeserű, vásári mutatványos világában töltjük. Erre a színes-szagos miliőre a rendező egy vékony, alig érezhető borzongást terít, amitől ez a már sokszor mediatizált világ váratlanul szerzőivé válik. Del Toro különböző méretű üvegekben konzervált embriókba, a csirkefejet leharapó geek (a magyar szinkronban rémlény) közelijébe, véres akciójelenetekbe csempészi az általa jól ismert horrorfilmes hagyományt. Ezt megszórja egy kis mágikus realizmussal, miközben végig a bűnügyi film és a thriller határán marad. A cirkuszban töltött idő során Stanton fokozatosan mászik feljebb a mutatványosok mikrotársadalmának ranglétráján, útja szinte első perctől kiszámítható. Del Toro cserébe egy kissé díszletszerű, mégis káprázatosan szép, minden részletében kidolgozott, álom és rémálom közti látványvilágot teremt (sőt, egy interjúban el is mondja, hogy több tárgyat ő maga vásárolt az ebay-en). A lassan hömpölygő első részért valamelyest kárpótolt a látvány, de a sokkal akciódúsabb, kevésbé levegős második résznél még többet néztem a telefonom. In medias res érkezünk a fényűző fővárosi élet art deco-díszletei közé, ahol Stanton már nem egy vándorcirkuszvezető, hanem a pénz rabja. A pszichológusnővel való találkozása után Stanton átlép a szemfényvesztő mentalista keretein, és egy pénzes kuncsaftért mesterséges szellemidézésbe kezd. Ez a jól előkészített dramaturgiai fordulópont teszi biztossá a főhős tragikus sorsát, del Toro pedig Stanton minden lépésén keresztül óvva int a pénz imádatától és az emberi fájdalom kihasználásától.
A mexikói rendező egy szerencsétlen emberi sors bemutatásán keresztül próbál egyszerre szórakoztató, mély, hipnotikus és nagyon stílusos lenni, végig vigyázva arra, hogy filmje ne váljon az eredeti adaptáció remake-jévé. Bár izgalmas a szélhámosság és a pszichoanalízis közti párhuzam, látványos a cirkuszi miliő, és hízelgő a sztárparádé, a játékidő hosszúsága, no meg az ismétlődő elemek valahogy elszívják a film erejét. Ennélfogva ha valamiért, akkor Bradley Cooper alakításáért fogunk emlékezni rá. A Másnaposok óta sokat bizonyított színész áldhatja az eget, hogy DiCaprio nem ért rá, így ő kapta meg a szerepet: Cooper kidolgozott, finom eszközökkel, következetesen építi fel ezt a tenyérbemászó, gátlástalan, de végtelenül megnyerő kamugépet, aki néhány borítéknyi dollárért bármire képes. Nála sajnos kevésbé tündököl a végzet asszonyát alakító Blanchett, aki (feltehetően rendezői instrukcióra) a 40-es évek film noirjainak hősnőit idéző kulcsban játszik, ami a többiek realizmusra törekvő játékának tükrében komikusnak hat. Ő és a Stanton feleségét alakító, szinte mellékszereplő Rooney Mara két világ, két ellentétes pólus Stanton életében, ennek megfelelően sosem találkoznak, a Carol rajongóinak nagy bánatára.
A Rémálmok sikátora kicsit olyan, mintha del Toro gyerekkori (rém)álmainak foszlányaiból épített játszótér lenne, ahol a rendező szép díszletek között, kénye-kedve szerint pakolgathatná a nagyobbnál nagyobb színészeket, néha vérbe és verejtékbe mártva őket, megmutatva, hogy nincs ijesztőbb szörny az embernél. Kétségtelen, hogy a Pókember: Nincs hazaúttal egybeesett amerikai premier miatt sok nézőt vesztett a film, ráadásul a közönségfilmek és a művészfilmek kedvelőinek egyaránt megosztó élmény lesz. Reméljük, del Toro jól kijátszotta magát, és következő filmjével visszatér ahhoz a zsánerfilmes zsenihez, aki.
