Egy hagyományos horror, ahol egyetlen szereplő sincs teljes biztonságban és helyenként olyan rémségekkel találkozunk, amelyeket hirtelen nem is tudunk hova helyezni vizuálisan… szerencsére.
A Lidérces mesék éjszakája első perctől egy nyílt lapokkal játszó, klasszikus értelemben vett horrorfilm. Nem rejti véka alá, hogy főhőseink – az édesanyja által elhagyott Stella, a szépfiú Ramon, az obszesszív-kompulzív Auggie és a szeleburdi Chuck – nem másak, mint modern archetípusok, akiknek lineárisan kell eljutniuk a műfaj által megszabott végkifejletbe, alapvető horror-mérföldköveket érintve az úton. Természetesen létezik egy elátkozott könyv, aminek olvasása után egyenként kezdenek hullani negatív és pozitív szereplők, főhősök és mellékkarakterek egyaránt, a Végső állomás-filmek (Final Destination) vagy akár a A kör (The Ring) kegyetlen formulájára. Adott egy gonosz szellem, ami múltbéli frusztrációkkal küzd, van egy rosszfiú, aki megkapja a kellő büntetését, és minden szereplő fél valamitől, amit az entitás fel tud használni ellenük.
Ezt figyelembe véve könnyen lehetne a film egy minden más hasonló alkotást utánzó, sikertelen lecsó, de a végkifejlet mégsem ez lett, valószínűleg három fontos összetevőnek köszönhetően: André Øvredal rendező feszültségkeltéshez való hozzáértése, Guillermo del Toro mágikus realizmus- és camp-szeretete, és nem utolsó sorban a Scary Stories to Tell in the Dark-könyvek, amelyek egy egész generációt ijesztgettek halálra a '80-as évek végén és '90-es évek elején. Fontos tudni, hogy Alvin Schwartz könyvei abszolút nem viccelnek, amikor gyermekeknek szóló horrortörténetekről van szó. Szárazan megírt, folklórra hasonlító meséket termelt, amelyek pontosan azzal a céllal íródtak, hogy könnyedén tábortüzes mesévé fejlődjenek, és szájról szájra terjednek, organikusan, néphagyományhoz hasonlóan. A könyv illusztrációi felülmúltak minden fantáziát, egy életre jól megijesztve mindenkit, aki gyermekkorban ezeket kézbe vette, és pont ezért voltak annyira fantasztikusak. Guillermo del Toro egész biztosan vigyázott, hogy legyen egy mágikus, ködös, a Hold által dominált aura a filmben, mert egyáltalán nem lehet véletlen ezen elemeknek a jelenléte egy olyan alkotásban, amelyben az ő keze is benne van. Ugyanakkor, mivel forgatókönyvírói szerepet is betöltött, teljesen nyilvánvaló az alapként használt könyvsorozat tisztelete, szeretete, ám tökéletes összefonása a saját del Toro-mitológiájával, anélkül, hogy felülkerekedett volna az eredeti történeteken, elnyomva azokat. A film ügyesen használja a könyvben megjelenő eredeti, mindaddig nem látott szörnyeket, amelyek habár eszünkbe juttatják a japán kultúra szellemeit és démonjait, mégsem lehet őket teljesen behatárolni – és talán ez kölcsönözi a filmnek pontosan a kellő mennyiségű frissességet, ami kiemeli a megszokott sémából.
Øvredal legismertebb alkotása eddig A boncolás (The Autopsy of Jane Doe), ami egy elég meglepő keresztezése a boszorkányos és a kísértetjárásos horroroknak. Ahogyan ott sem volt orrvérzésig használva a fölösleges jump scare-ijesztgetés, úgy a Lidérces mesék sincs tele ilyen zajongó, arcbaugrós, az ember alapvető védekező ösztöneire támaszkodó horror-formulával, ami őszintén friss hegyi levegőként hat például egy Annabelle 3 után. Mesterien talán épp nem, de a rendező elég jól használja mindkét filmben azt a nyomasztó érzést, hogy itt talán mégsem lesz majd a film végén „minden jó ha a vége jó”, ami nagyon sok gyermekeket használó és gyermekekről szóló filmben alap. (Az Az / It kivétel, mert Stephen King nagy élvezettel szokott tinédzserkor előtt álló fiatalokat sanyargatni műveiben, és ez így van rendjén.) Ha az új Stranger Things felnőttécseperedős, mindentlegyőzős világára, vagy a Goosebumps neonsárga jókedv-univerzumára számítunk, nagyot fogunk csalódni, habár még a filmben használt eszközök és a történetet előmozdító szálak is hasonlóak (például a Goosebumps-ban is egy könyv történetei elevenednek meg a való világban).
A Lidérces mesék éjszakája nem veszi túl komolyan magát, nem kínlódik bonyolult magyarázatokkal a saját maga által felállított jelenségekre, és nem is kellene ezt tennie. Kapunk cserébe pár könnyed szereplőt egy egyszerű filmben, ahol felhőtlenül félhetünk vagy akár kacaghatunk a látottak hatására. Aki démonológiát vagy véres halálokat szeretne látni, annak nem ez a megfelelő film, és azoknak sem fog kedvezni, akik csak a komoly kérdéseket feltevő rémfilmeket kedvelik. Erőssége a meglepő, friss szörnyek, a vagány forrásanyag és a tény, hogy erre akár egy nagyobb gyermekkel is besétálhatunk, családként félni, együtt.
